Blog

VIRÁGZÁS – önismereti blog –
Szabó Virág tollából

Indult 2018 augusztusában
(Megjegyzés:  Kérlek, ha megosztanád írásaimat másokkal is, a forrást jelöld meg, hogy összetalálkozhassanak ezáltal is a hasonlóan érzők-gondolkodók. Korábbi blogjaimnak bejegyzései a jövőben könyv formájában látnak napvilágot, válogatásként. Elérhetőségük az Interneten immár nem lehetséges.)

Nem vagy bűnös, mert a Saját Utadat járod, és nem azt, amit mások elvárnának Tőled. Nem vagy rossz, mert lépéseid nem mások elképzeléseinek megfelelően alakulnak. Ahol Szeretet van, ott elfogadás van – és ünnepe az egyediségnek, a Lélek-szabadságnak. Annak, hogy vagy bátor ránézni valódi, belső igényeidre, és azok szerint alakítani önmagad. Még akkor is, ha ez a mások által képviselt ösvényektől teljesen eltérő, ismeretlen tájakra vezet.
(szabovirag – www.viragszabo.hu)

Beleállni a Pillanatba, meglovagolva a Létezés hullámait – emberfeletti bátorságot kér. Mert mi lehetne félelmetesebb annál, mintsem a megfelelő időzítéssel felvállalni azt, amiért itt vagyunk – ezzel (akaratlanul is) igent mondva saját Láthatóságunkra?
Az, aki az Életfeladatára rábólint, cselekvővé válik benne – kibomló fényével bevilágítja a világot; és törvényszerűen példát ad, másoknak.
Felelősség ez, nagy…
Ám ha nem tesszük, ugyan, kitől, mitől várhatnánk el, hogy boldoggá tegyen bennünket?
A Saját Úton való Tánc az egyetlen mód a Létezés bearanyozására… vállalt küldetésünk beteljesítésére.
(szabovirag – www.viragszabo.hu)

Sosem szabadul, akinek a megfelelési vágy alapozza meg mindennapjait, aki más válaszait szomjazza saját belső kérdéseire.

Míg az egyik embernél megértésre, elfogadásra, netán csodálatra talál; a másik skatulyázza, megveti és ítélkezik felette.
Aki ma azt mondja rá: “bámulatos ember” – az másnap, egy tükröződés következményeként már menekül előle, vagy kialszik benne az érdeklődés lángja irányában, egyéb külső hatások miatt.
Emberi véleményekre, visszajelzésekre építeni önbecsülésünket – önkínzás.

Mert nagyra értékelni is ugyan ki fog minket?
Aki osztja aktuális értékrendünket, aki épp egyetért velünk, vagy akit pozitívan érintenek énképében megnyilvánulásaink. Szüntelen változásainkkal azonban mindez semmivé porlad szét, egyik pillanatról a másikra. Szilánkokra törik vélt biztonságérzetünk abban, hogy szeret és méltányol a világ, és beköszönt ismét a végtelen magányérzet…

Az önbizalom, az önszeretet akkor születik és válik erőssé, megingathatatlanná – ha a Szívünkben lélegzünk.
Ha Saját Utunkat járva, saját Lelkünk Törvényei szerint gondolkodunk, érzünk, cselekszünk – Ön-azonosan.
Légy éber: ezt az Utat pedig nem járhatja végig senki helyettünk, és a jótanácsokkal is óvatosan kell bánni – mert minden elme-szülte üzenet szubjektív gyökerű. Őróla szól – a másik emberről, aki személyes történetén keresztül tapasztalhatja csak a világot. A sajátját. Kizárólag.

(szabovirag – www.viragszabo.hu)

“Megrezdül benned egy kívánság. Rádobban a szíved. Már érkezik is a megvalósuláshoz szükséges segítség. Boldog az, aki bátor tettekbe fordítani cselekvőerejét és meglovagolni a teremtés hullámait” (szabovirag – www.viragszabo.hu)

A változás előzménye: a belső tűz fellángolása, vagy pedig a teljes kimerülés. Nincs más út: le kell szenvedéllyel, akaraterővel, lángoló vággyal taglózni az egót, vagy pedig kiégetni, elhamvasztani a bennünk feszülő ellenállást. Az, aki halogat és hárít – még nem zuhant a végletesség fájdalmába; az még ragaszkodik énképéhez, amelynek torzulásai viselhető szenvedésköreit hozzák.
Mennyit veszítünk így – időt, energiát, teret; ahelyett, hogy önmagunkat élhetnénk már szabadságban, szerelemben, alkotásban…
Mennyit nyerhetünk mégis (ha bölcsen állunk az élet dolgaihoz), másképpen: tapasztalatot, az emberi önostorozás malmában…
Mindkettő lehet irány – és mindkettő vezethet ugyanoda. Csak míg az egyik útközben kínok között szaggat ízeinkre bennünket, a másik táncra perdít és a magasba emel…
(szabovirag – www.viragszabo.hu)

Néha a legerősebbek is elfáradnak…
Ne csüggedj, ez csak annyit jelent, hogy szükséged van a pihenésre, az ellazulásra, mert az így érkező csöndben válaszok érkeznek: merre tovább. Mit kell letenned, mert nem hozzád tartozik, és mi az, amit felvállalnod volna bölcs, mert Utad természetes része, és hozzád kívánkozik.
Az igazság az, hogy túlságosan nagy a zaj bennünk-körülöttünk. Régről hozott mantrák és megmentő szerepbe takarózott emberek zúgják a fülünkbe szubjektív meggyőződéseiket szüntelenül arról, mit is kellene tennünk ahhoz, hogy boldogabbak legyünk. Ahelyett, hogy saját magukat építenék fókuszukkal…
Vonulj el – nélkülük – szívbarlangodba, és hallgatózz. Senki e kerek nagyvilágon nem érezheti nálad tisztábban, hogy miért jöttél, mit kell teljesítened ahhoz, hogy kigömbölyíthesd önmagad. Ami ugyanis az egyiknek a megváltás útja, a másiknak – aktuális tanulnivalói és égi-földi missziója mentén – talán a legkomolyabb eltévelyedés.
Ha más cipőjébe bújtatod a lábad – az könnyen véresre törheti, komoly fájdalmakat okozva lépéseidnél.
Egyediséged ünnepe legyen a holnapod. Ezt kívánom, szeretettel:
(szabovirag – www.viragszabo.hu)

Őszi falevél-keringő, halkuló mozgás, neszek. Elmúlás. Rétestésztaként nyúló szürkület.
Aki bölcsen él, szelíden üdvözli: befelé hallgatózik már.
Tudja, hogy ideje a barlang-mélynek, ahol az élményekre szomjazó figyelem végre megnyugszik, és megpihenhet a Szívben. A Csend pedig meghozza a válaszainkat… észrevétlenül osonva, kíméletesen.

A félelem a sötétségtől ott ver tanyát, ahol túl sűrű az ismeretlen.
Ahol a mesebeli erdő – fantáziánkban – démoni világrész, nem pedig helyszíne a befogadó keresgélésnek.
A fény beengedése általunk, magunk felé is rejtett birodalmainkba; a titkos, pókhálós, elfeledett-megtagadott pincesarkok bevilágítása az egyetlen módja annak, hogy megértsük: nincs mitől tartanunk.
Emberek vagyunk – hajlammal a jóra és a rosszra. Pillanatnyi döntéseink határozzák meg haladásunk irányát.

Aki tudatos és a szívében szabaduló, egyre többször bátor választani a szeretet és tisztaság útját, nem törődve azzal, hogy ezáltal megbélyegezheti még a világ – mert lépései túlságosan szokatlanok.
Aki pedig még a régi mintákba kapaszkodva szunyókálna tovább, saját gyengeségeit érlelve, mert szorong a változástól (és így persze kényelmesebb is, lehet kővé váltan másokat hibáztatni szenvedéseinkért) -, igent mond a sötét erdőben való kétségbeesett, fejetlen bolyongásra. Az elveszettségre.

Csak azt akadályozza a félelem az erdőbe való beérkezésben (ahol aztán minden mozgásba lendül, és fejlődésünkért kezd dolgozni) – aki nem vágyik megismerni önmagát.
Aki álarc mögé szorítja ember-és istenarcait, mert még nem kész belenézni a tükörbe: nem tudja, mi várna ott rá.

Ezért inkább bujkál. Önmaga elől leginkább. És mások elől is, akik a tükröt tarthatnák felé, azért, hogy merje végre a saját életét élni. De még nem… még nem meri. Menekül.
Stresszbe. Szorongásba. Hallgatagságba. Tiltakozó indulatba. Elfojtásba. Betegségbe. Morgásba és ugatásba. Mások elítélésébe. Depresszióba. Magányba. Önpusztításba. Világháborúba. Ki mit enged meg magának…

Mert igen, a sötét erdő ijesztő. Tele van láthatatlansággal, kuszasággal.
Kígyókkal-békákkal, vasorrú bábákkal.
És leginkább: a változás muszájaival. Azzal, hogy egyszer tényleg fel kell vállalnunk az utat – és ennél félelmetesebb nincs.
Mert mi van, ha kiderül, hogy képtelenek vagyunk, és ezáltal szerethetetlenek? (Nem fog.)
Vagy épp az ellenkezője: hogy nagyon erősek vagyunk… és akkor a példánk hatni kezd. Változtat a világon. Felelősség, ugye?

(A halogatás a szenvedés mélyítője.)

Figyelj jól: ott a lámpás a kezedben.
Jön egy ijesztő zörej – nyisd rá a szemed, világítsd be.

És ki fog derülni, hogy nem az ördög közelít, mint gondoltad, hanem egy tündér, aki azért érkezett, hogy teljesítse három kívánságodat. Ez az ajándék pedig azoknak jár, akik MERNEK LÁTNI. Önmagukra.
Az Útra, ami egyesegyedül az övéké lehet. És amelynek bejárása nélkül szegényebb a világ – és betegített a létezés.
A gyógyulás ajándéka, azé, aki BÁTOR.

Beköszöntött az ősz.
Ne félj a sötétségtől – azért jött, hogy megajándékozottá tegyen. Figyelj befelé, itt az idő, a Természet is ezt támogatja: és csodákat fogsz találni. Önszerelmet, fénylőt, amely bevilágítja az egész világot… ha hagyod. (És segítséget is, mindig, a lehetetlennek tűnő lépések megtételéhez. Nem vagy egyedül.)

(szabovirag – www.viragszabo.hu)

Színes falevelek koronázzák a reggelünket. A korai napfény átvilágítja a közöttünk áramló szerelmetes szavakat. Anya és lánya – így kezdi a napot.
“Anya, ugye, ma is beszélgetünk? Ugye, egész úton beszélgethetünk?”.
Szeretünk beszélgetni. Csak úgy, a világ dolgairól. Apróságokról, és világmegváltó nagy ötletekről. Arról, hogy milyenek az emberek, és hogy miért veszítik lombkoronájukat ősszel a fák. Születésről, elmúlásról. Elengedésről és feladatvállalásról. Álmokról.
Nézem Őt, a négyévesemet, aki lelkesen meséli, éjjel beröpült a szobájába egy tündér. “Kívántál tőle valamit?” – kérdezem. Titokzatosan rám mosolyog: “Elfelejtettem kívánni…” – majd hozzáteszi, suttogva: “Mert nekem most jó így…”. Majd egyenesen rám néz: “Anya, te is tündér vagy?”
Ránevetek, és tudom, hogy érzi, akár az vagyok, akár nem – boldogan teljesíteném minden kívánságát. Mert legfőbb vágyam boldoggá varázsolni az életét.
“Az emberek miért nem tudják, hogy Földanyának rossz, ha ők szemetelnek?” – tekint rám elkomolyodva, ahogy egy elhanyagolt utcarészhez érkezünk.
A szívem összeszorul.
Jó világot adnék neki – sikerülhet?
Otthon, hármunk világában a Szeretet Törvénye az uralkodó. Az egymásra figyelés, a megértés vágya, az ölelő jelenlét természetessége.
Ám Ő egyre inkább bevonódik a kinti világba is.
Mit tanítsak neki arról?
Azt, hogy legyen óvatos, hogy vigyázzon magára, hogy gyanakodjon, féljen, mert van, hogy ember embernek bizony a farkasává válhat? Még akkor is, ha amúgy báránybőrben jár…
Vagy hangsúlyozzam azt felé, hogy bármit is igyekeznek mások elhitetni vele, vagy bebizonyítani neki: a világ gyönyörű hely, és élni benne nagyon jó?
Vagy sulykoljam belé, a világ olyanná válik, amilyenné ő teszi? És mi van a többiekkel? Akik majd értetlenül tekintenek rá, mert nem őket követi, hanem a saját Szívét?
Ilyen gondolatok cikáznak bennem, miközben ő mellettem táncol, végigszántva simogató lépteivel a ropogó falevél- szőnyeget.
Bárcsak tündér lehetnék…
“Igen, Anya, az vagy: tündér” – kiáltja a világba, anélkül, hogy hangosan kimondtam volna a kívánságomat felé.
Akkor jó. Nincs nagy baj.
Megnyugszom, és a varázspálcám után nyúlok. Virágzó Anyai Szívemmel.
(szabovirag – www.viragszabo.hu)

ÉLNI jöttem ide.

A világ persze megpróbál időről időre betörni.
Azt mantrázza: légy olyan, mint más. Ez az út – ezt járd, az előírásoknak megfelelően.
Próbáltam. Idegőrlő, eleve kudarcra ítélt törekvés.
A Szívem ugyanis szédült éberséggel, lázasan dobogja: sajátút, sajátút, sajátút… Azt járd, amiért itt vagy, amiért Te vagy itt.

És ha megengedem magamnak végre, hogy így tegyek (és bátorságra kapva valóban így is teszek), tétova lépteim hirtelen táncossá válnak, kimerültségtől görnyedő hátam egyenessé. A tekintetem felfénylik, és áramlásba léptet a Létezés.

Ilyen vagyok, bizony, amikor elhatározom végre, kiengedem a külvilági gyeplőt és belelazulok az időtlenségbe, mert tudatosítom: nélkülem is túlélhet egy órára a világ. Belemerülök, beleolvadok ilyenkor a Gyermekemmel közös játékba. Eltűnök, és már magam vagyok a Játék. Magam vagyok a Gyermek. Kitárt Szárnyú Létezés vagyok. Éntelen- Végtelen.
És ilyen vagyok akkor is, amikor beleengedem magam az Alkotásba, a Teremtésbe, az Átadásba.
Nincs óra, ketyegő – nincsenek hangok, amelyek máshová hívnának. A LÉNYEGBEN vagyok. Virágzó Csendemben. ÉLETRE engedve magam. Magom.
Ilyenkor vagyok EGÉSZ-séges.

Élni vagyok itt. És Te?
Azt tenni, amire a Szívem hív, a Pillanatban.
Tapasztalva egy istenarcot, a sok közül.
És igen, csetlek is, meg botlok is. Máskor meg győzök.
Egy azonban bizonyos: bármit is hozzon az Út Önazonosságomban, az élményeim mindenfajtasága gazdagabbá tesz. (Megítélni mindezt elvakult emberfővel pedig úgysem lehet…)

Ha Te is ÉLNI jöttél – feledkezz meg rólam.
Másokról is feledkezz meg. Saját magadról leginkább.
Játssz inkább, kiléptetve magad a komolyság, az elvárások örvényéből. Engedd meg a pillanatnak, hogy bármilyen lehessen, általad.
Mondj igent a Gyermeklétre. A Játékra.
A Tisztaságra. A Bölcsességre.
A Szív hívására.
A Teljességre.
Hogy megérkezhess végre… HAZA.

(szabovirag – www.viragszabo.hu)

 

Anya vagyok.
Ahogy Ő mondaná, a számomra legédesebb: örökkön örökké. Mert minden rezdülésemet, minden másodpercemet áthatja immár a gyermekem iránti csodálat, ujjongás és felelősségérzet – ebből a nézőpontból pedig a világ dolgai egészen másként mutatják magukat.
Anya lettem. Anyává váltam. Transzformációm új színeket, új hangokat, új sejtelmeket, újszerű mélységeket hozott a létezésnek. Amire igent mondok, abban már benne van a látomásom: merre alakítom ezáltal az Ő sorsát; amire reagálok és ahogyan teszem – tudom, rá is hatással van. Igyekszem ezért is szépen élni, fájdalmat hozó örökségszilánkokat elengedve bizalmat, éberséget és tudatosságot, örömkészséget és önszeretetet átadni neki példaként. Mindenekelőtt pedig a fejlődésben való hitet. Hogy neki már könnyebb lehessen az Út.
És ha valaki megkérdezi: miért nem vágyom még mindig többre a kinti forgatagból… Belülről fakadó mosoly a válaszom: mert nekem a benne való gyönyörködés, a vele való közös tánc olyan jóleső és olyan mélységesen szerethető… És ezt az áramlást nem tudom a friss felmérések által átlagosnak mondott – és javasolt – napi 7 perces “mostagyermekemrefigyelek” – “minőségi időbe” bepréselni. Hiszen nem csak azért vagyok vele, mert vele kell lennem – hanem mert vele lennem élmény, érzelmi felüdülés, spirituális utazás – megismételhetetlen kaland.
És persze, hogy jólesne több én-idő, több segítő, megértő figyelem odakintről – de tudomásul veszem, hogy napjainkban nem szempont az édesanyák támogatása. Megkímélése. Cirógatása. Biztatása. Dicsérete. Elvárni tőlük sok-sok mindent, sokkal inkább. Tudomásul veszem – de elfogadnom nehéz. A meggyötört arcú, kiégett, ízeikre szaggatott édesanyák szenvedését. Ön-elégedetlen köreit. Mert érzik jól, megfelelni ennek a világnak nem tudnak. Túl sok a “tuti” válasz arról, hogyan is kellene másként csinálni… és túl kevés a megértő csönd… a valódi figyelem.
Különös világ ez – ahol “kipipálandó” kötelesség – nem pedig szent küldetés – a gyermeknevelés.
Ahol a külső zajok mindent elkövetnek azért, hogy eltereljék a figyelmet – és elvegyék az időt – a LÉNYEGRŐL: a KAPCSOLATOKRÓL, amelyek által fénybe emelhető volna a Mindenség. Amelyek által virágba borulhatna az Emberi Szív.
Ezt taníthatnák pedig a világnak az Édesanyák. Az időtlen összeolvadást, a valódi találkozást a másik emberrel, a játékörömöt, a mélyből fakadó kreativitást.
Ha volna rá lehetőségük. Ha nem volnának béklyók közé szorítva belső vágyaik. Ha megengedett volna megpihenniük néha – bűntudat nélkül kiengedni, vagy elégedetten hátradőlni egy pillanatra: Anya vagyok… és elég jól csinálom, mert szeretek.
Édesanyák, levegővétel… elég jól csináljuk. Hiszen szeretünk.
Örökkön örökké. 

Kibontom a hajam. És táncolok. Egy szívben lobogóbb világért. Csakazértis. Boldoganyaként. Szerelmesen.
(szabovirag – www.viragszabo.hu

….

Kiáradás – elcsendesedés – kiáradás – elcsendesedés…
Bölcs pulzálása a világnak.
Ha az egyik túlcsordul, ki kell egyenlíteni, másként káosz kap teret a létezésben.

Áradtam én már. Sokat.

Ringatom hát a Gyermekem.
(Világmegváltás helyett. Mondják mások.
Az sem baj.)
Szívbarlangom mélyén lélegzünk. Gyógyulunk és gyógyulásunk által gyógyítunk. Együtt. Egységben. Vagyunk.
Fény Útja ez. Amelyet járva a Szív kivirágzik.
Akkor is, ha a világ zsivajában mindez nem hallható.
Attól mi még tesszük, amit tennünk sem lehet másként.
Csöndringatásban.
Világölelésben…
Édesanyák…
(szabovirag – www.viragszabo.hu)

A baj az, hogy az ember ma még Istent játszik.
Harsány gesztusokkal, hiteltelenül.
Az alakításból ugyanis épp az isteni minőség – a Szeretet – hiányzik. Vagyis a lényeg.
Sérüléseink által predesztinálva belekapaszkodunk egy-két általunk zavarónak talált, saját szűrőnkön keresztül értelmezett részletbe – majd az Egész Másik Emberről ítélkezünk. Rágalmazzuk. Hangosan. Végtelen arroganciával és teljes átéléssel.
És még azt sem vesszük észre, hogy mindeközben leginkább önmagunk ellen dolgozunk. Saját Fényünket romboljuk, míg a másik ember felett pálcát törve önutálatunk feszültségeit igyekszünk levezetni.

A baj az, hogy saját magunknak ásunk így vermet.
Nem tudunk ugyanis a Fény felé közelíteni, amíg az elménk és a Szívünk haraggal telített.
Amíg az Egység helyett a Kétség felé haladunk.
Akkor sem, ha közben teli torokból hangoztatjuk spiritualitásunk haladottságát.

A baj az, hogy ma még az ember menekül.
Lángot okádunk, ha felmerül a veszélye annak, hogy saját sötétségünkkel kell szembenéznünk. Figyelemelterelésként – mások emberi pillanatait vadászva kürtöljük tele a világot azok (vélt) szégyenével… addig sem kell saját megváltásunkra koncentrálnunk.

A baj az, hogy a bolygónak MOST van szüksége ránk.
Gyógyítani pedig csak vízzel tudjuk – elfogadással, empátiával, türelemmel, szeretettel. Nem pedig az egymás – önmagunk – ellen gerjesztett tűz lángjaival.

Ahelyett, hogy mások bukdácsolásait követnénk kiélezett tekintettel, sokkal hasznosabbak lennénk, ha megkeresnénk valódi helyünket a Létezésben, és megtalált Otthonunkban, biztonságos Közegünkben meggyógyítanánk önmagunkat – majd tennénk végre, amiért itt vagyunk. A sok jót. A világért. Mert nagy szükség van ránk. Óriási.
Mindannyiunkra.
Mindannyian egyformán kivételes lehetőségei vagyunk az Univerzumnak.
Felismerni ezt – sürgető teendőnk. Megváltásunk kulcsa.

Sikerül – hiszem.

(szabovirag – www.viragszabo.hu)

Édesanya, tarts ki…

Amióta a gyermekem megszületett, elég a szemébe néznem önmarcangolásaim idején, és máris megbékélek magammal: azzal, hogy Őt meginvitáltam és befogadtam a világba, már tettem azért, hogy fényesebb hellyé válhasson a bolygó. Ahogy szalad kitárt, ölelésre kész karjaival a Létezés felé – gyógyító. A mosolya, a nevetése bearanyozza a legelszürkültebb napokat is.

Ugye, Édesanya, Te is érzed ezt?
Azt, hogy amióta Ő Veled van – valahogyan átszíneződött az Univerzum; az élénkebb árnyalatok dominálnak a világban. Erősebb a Fény…

Sétálgatunk, kéz a kézben. Szerelmetes összehangolódottságban. A Kislányom és én.
Egyszerre mozdulunk. Ugyanúgy.
Én először, ő utánam.
Felelősség.
Ugyan mivel táplálom Őt?
Benned is megfogalmazódik néha a riadt kérdés, Édesanya?

Mert ahogy a bőrömben vagyok, ahogy a világot, a másik embert vagy önmagamat szemlélem, közelítem vagy távolítom, ahogy az érzéseimet kiengedem magamból, vagy másokét magamba fogadom, ahogy szólok vagy épp csöndbe burkolózom – az mind minta Számára. Tükrözi vissza a milyenségemet világomba.

Etetlek vagy táplállak, Kincsem?
Minden nap fogalmazódik bennem – tétován… és szüntelen önvizsgálatra késztet.
Az Ő jelenléte a legistenibb Inspirációm és a legrémisztőbb Provokációm arra, hogy napról napra, lépésről lépésre jobb, boldogabb, teljesebb emberré, nővé formáljam magamat.
És a tükörbe belenézni néha még így sem könnyű… ugye, Édesanya?
Fésületlenség, kialvatlan anyuka-arc. Belenézek. Mélyen.
Ilyen.

Édesanya, tarts ki. Tudom, hogy fáradt vagy. Azt is tudom, hogy üres kosárból nehéz jót adni, jól.
Ülj le néha önmagaddal – és mondd ki: a Gyermekednek épp Rád van szüksége. Mert a Te milyenséged Számára a legmegfelelőbb örökség ahhoz, hogy egy nap rányílhasson saját Szárnyaira, és a maga tempójában, a maga bátorságával repülni kezdjen. Önmagasága felé.

Jól csinálod. Mert figyelsz rá. Mert vele és érte rezdülsz. Együtt dobbantok.
Ha tanulsz, ha képes vagy fejlődni – a legtöbbet adod át neki: a változni tudás bizonyosságát. Ami felülír minden emberit.

Édesanya, tarts ki… és tanulj meg kérni…
Közös felelősségünk fényesebb hellyé varázsolni a világot. Nem vagy egyedül.
Nem vagyunk egyedül.
(szabovirag – www.viragszabo.hu)

Tegnap kisétáltunk a focipályára – a kislányom és én.
Az ő kérésére a lelkes kapura rúgások után szemetet szedtünk. Csokipapírok, üdítős dobozok, műanyagpalackok.
Földanya sír… vajon miért nem hallja az ember?
Ahogyan azt sem, hogy minden egyes környezetromboló lépéssel a mi esélyeink is csökkennek a bolygón.
Pedig apróságok lennének – például, hogy a kukát etessük a hulladékkal, ne a sportpályát, vagy az erdőt. Néhány méternyi igyekezet. Ha ezt sokan felvállaljuk – máris nagyot lélegezhet a Föld, és rajta az emberiség.
(szabovirag – www.viragszabo.hu)

..

Ha nem szeretnél háborút – ne háborúzz.
Ha szeretetben élnél – szeress.

Az energia, amit teremtünk, hatással van az életünkre, a környezetünkre, a bolygóra, az egész Világra.
Ez az emberi lét felelőssége.
Hiába sürgetjük hangzatosan, szép szavakkal az ébredést, ha mi magunk alszunk tovább. Ha mi nem változunk pozitív irányban, és emiatt feszültséget érzünk – ezt a feszültséget öntjük harag formájában a külvilágra. Másokat illetünk vádjainkkal, ítéleteinkkel, kritikánkkal, mert ha befelé fordítanánk elégedetlenségünket, felégetnénk vele saját lényünket.
A világmegváltás tényleg belőlünk indul… a világ sorsa valóban bennünk dől el… azzal, amit a Szívünkben hordozunk…

Merre jársz, Vándor?
Légy türelmes önmagaddal… ölelő…
(szabovirag – www.viragszabo.hu)


Ébredezünk: kacskaringós, göröngyös utak, hepehupásak talpunk alatt. Tüntetünk a világbékéért, imákat mormolunk, meditálunk – igen, fontos az ég felé hívogatnunk magunkat.
Ám közben, ha a Szívünk zárva marad, hidegen hagy bennünket a másik ember sorsa, fájdalma, szenvedése; a könyörület, az elfogadás, a megértés kristálytiszta vágya helyett a fanatizmus, a gőg, az ítélkezés szüntelen moraja zúg bennünk -, csak a gyógyulásunkat halogatjuk, a változástól való bénító szorongással. Az Út mindig a Szíven át vezet. Közeledj önmagadhoz, mint a rókához a kis herceg – finoman, puhán, lassan, lépésről-lépésre… és egyszer csak Hazatalálsz. A MAG-unkkal való találkozást, szembenézést nem kerülhetjük el.

Lángokban áll a világ, vízre van szüksége.
A harag tűzszálkái csak érzékeny odafigyeléssel, lágy megértéssel simogathatók gömbölyűre. Feladatunk elsírni az elfojtott könnyeket, magunkba ölelni megtagadott részeinket, megbocsátani önmagunknak és egymásnak. Merni végre szeretetben-szeretetből ÉLNI, segítve-támogatva a közös Utat, amely Egyfelé vezet, mindannyiunkat. Csak együtt gyógyulhatunk, csak együtt győzhetünk – erről milyen könnyű megfeledkeznie versenyszellemre edződött férfielménknek.

Drága Édesanya, emlékszel, amikor először ölelted a Szívedbe újszülöttedet? Ez volt az a mágikus pillanat, amikor másként kezdtél tekinteni a világra, mint azelőtt.

Elcsendesedtél, és a Szívedben megszületett egy Ima.
Teljes Lelkeddel azt kívántad akkor és ott, hogy soha többé ne legyen háború a Földön.
Hiszen ez a bolygó mostantól a Gyermeked lakhelye – és Rá vigyázni kell. Őt óvni kell. Őt boldogságra ringatni kell.
És sírtál is, akkor és ott, a könnyeiddel tisztítottad a Teret, amelybe beleengedted a számodra Legdrágább Kincsedet. Tapasztalni.

Aztán teltek a napok, betört Egységetekbe tapintatlanul a külvilág – emberek, Internetes fórumok, reklámok, kíváncsiskodó-náladmindentjobbantudó idegenek; félni kezdtél, szorongani.
A kiszolgáltatottságtól. És attól, hogy nem vagy elég jó. Anya.
Tolakodó kérdésekkel bombáztak, kétségbe vonták megérzéseidet, ősi, mélyről jövő ösztöneidet félretolva ítélkeztek feletted.
Te pedig néha elhitted, ami jött feléd, és felsírtál, bezárkóztál – máskor pedig tomboló nőstényoroszlánként védted igazadat, mert belülről érezted, tudtad mindig is: TE ÉRZED A SAJÁT GYERMEKEDET. Te érzed Őt legmélyebbről. Mert össze vagytok kapcsolva.

Kedves Világ!
Volt idő, hogy az édesanyákat puha öleléssel védték, segítették, hogy a legfényesebb harmóniában, égig érő biztonságban nevelgethessék csemetéiket. Tudták, ezek a csöppnyi hercegek és hercegnők a jövő bolygójának tiszta tekintetű reménységei.
Volt idő, hogy az édesanyákat simogató női kör vette körül, hogy én-időt kaphassanak és anyai gondoskodást – mert csak így voltak képesek “boldoganyaként” teljesíteni égi-földi küldetésüket. Biztonságos Teret adtak nekik arra, hogy kiteljesedhessenek ANYASÁGUKBAN. Szerelmükben. Imáikban.

Ma pedig? Hajszolt édesanyák fésületlenül küzdenek azért, hogy megfeleljenek az emberfeletti követeléseknek, elvárásoknak…
És legfőképpen: Szívük vágyát követni tudják, gyermekükkel összeolvadva példát és hitet adjanak, hogy a Világ szép lesz.

Ki vigyáz rájuk?
Az anyákra, mamákra, mamikra, anyukra – akik szerelembe borultan kísérik csemetéik lépteit, miközben éber tekintettel kényszerülnek óvni őket és önmagukat a Külvilág torzulásaitól?

Érdemes lenne pedig vigyázni rájuk. Ők azok ugyanis, akik Szerelemtől Virágzó Szívük által érzékeny odafigyelést taníthatnának nekünk. Lágy megértést. Bátorságot a könnyekhez. Erőt az elfogadáshoz. Bizalmat a megbocsátáshoz. Az Élethez. A Közös Tánchoz.
Ők hozzák a vizet a Világnak.

Csak együtt gyógyulhatunk, csak együtt győzhetünk – erről milyen könnyű megfeledkeznie versenyszellemre edződött férfielménknek.
Figyeljünk az Édesanyákra: a SZERETET, amely bennük dobog, az IMA, amely egy Jobb Világért születik bennük – megszelídítheti féktelenre erősödött tüzünket.

(szabovirag – www.viragszabo.hu)

Lángokban áll a világ.
A harag tüze – amelyet önmagunk és így egymás ellen szítunk évszázadok óta -, mintha testet öltött és elszabadult volna.
Ha nem vagyunk tudatosak, porig égeti mindazt, ami az útjába kerül.
De nem kell így lennie: a tűz kezelhető, sőt, gyógyulásunkra fordítható.
Az Amazonas ma esőt kapott, a víz máris szelídíti a megvadult indulatokat, példát mutatva ezzel számunkra is.
Hiszen ugyanígy lehetséges saját világellenes haragunkat csillapítani: az empátia könnyeivel… azzal, hogy megértéssel, együttérzéssel fordulunk afelé, aki fél, és aki félelemből, támad. Önmagunk felé is.
De van más út is, amíg ezen elindulni nehéz: a harag energiáit tudatossággal, önfegyelemmel, az elsírt könnyek erejével áttranszformálni a GYÓGYÍTÓ CSELEKVÉS TÜZÉVÉ.
Vagy alkothatunk általa: Szívlángokat életre inspirálva szólhatunk az emberekhez, Összefogásért.
Nem kell félnünk a Tűztől, csak meg kell tanulnunk használni. A Fény, a Meleg(ség), az Otthonérzet teremtésére.
(szabovirag – www.viragszabo.hu)


Lángokban az Amazonas. Elhangzott a minap nálunk. Négyéves kislányom felkapta a fejét, és azt mondta: “akkor csináljunk valamit, hogy ne legyen így”. Megkérdezte, hol az Amazonas. Megmutattuk neki a világtérképen. Megállapította, hogy tőlünk messze van. Majd megismételte: “csináljunk valamit, hogy ne legyen így”. Sírva fakadt és hozzátette: “Szeretem a fákat. Nem akarom, hogy tűzben legyenek”.
Így gondolkodik egy négyéves.

Hogyan gondolkodik a felnőtt? Tőlünk messze van – mi közöm hozzá? És vásárol tovább pókerarccal, külön műanyagzacskóba csomagolva minden egyes terméket. Marhahúst. És teli ásványvizes flakonokat.

Néz rám a gyermekem másnap kikerekedett szemekkel: “ugye, nem ég már az erdő? ugye, csináltak valamit az emberek, hogy ne fájjon a fáknak?” – ma is emlékszik.
És amikor félórával később a játékvásárlásról beszélgetünk, egymásra hangolódva, szeretettel, azt mondja: “nekem elég, ha a születésnapomra kapok valamit… valami icipicit… nézd, Anya… ekkorát…” – mutató-és hüvelykujja között aprócska rés. “Anya, helyette menjünk ki inkább a mezőre, és adjunk vizet és napfényt a fáknak… hogy ne fájjon nekik… oltsuk el a tüzet vízzel, hogy meggyógyuljanak”.

És mit tesz a felnőtt? Semmit. Szunyókál tovább. “Majd változtatok, ha tényleg itt a világvége”…
És szórakozottan összegyűri a kezében lévő újságpapírt, ami a katasztrófahelyzetről mesél. Szemét az is.
A gyermekem pedig utánaszalad, felszedi a földről a felnőtt által eldobott újságpapírt: “ha ez segít a bolygónak, inkább vigyük haza, és használjuk fel valamire… valamire jó lesz… ugye, ez segít a bolygónak?” – teszi hozzá lelkesen. – “Mondjuk játszhatnánk vele valamit” – sandít rám sokatmondóan.

Megsajdulok belül.
Ez a felnőtt épp a Gyermekem jövőjét söpri félre.
A négyéves Gyermekemét, aki őt tanítja – gondoskodásra, óvásra, szeretésre. Önzetlenségre. Felelősségre.
Saját példájával.
“Csináljunk valamit, hogy ne legyen így” – zengenek bennem kislányom ártatlan szavai. A szavak, amelyek telítődtek a tenni, a segíteni vágyás tüzével. Csak ezt a tüzet ne oltsuk ki – felnőtt közönnyel, cinizmussal. Mert úgy tűnik, ők az egyetlen reményünk az ébredésre…
(szabovirag – www.viragszabo.hu – Történeteim valósak. A felnőttről szólók is.)

A képen a következők lehetnek: egy vagy több ember, fű, túra/szabadtéri és természet


Van egy életem.
A gyermekem szüntelenül érzékeli, figyeli, tanulja, másolja az én egy-életem.
Ahogy élem.
Ahogy a bőrömben vagyok.
Ahogy lélegzem, ahogy fuldoklom, ahogy kacagok, ahogy sírok, ahogy szeretek, ahogy félek, ahogy nőként teremtek, ahogy táncolok, ahogy ölelek, ahogy a stresszel birkózom, ahogy épp belehalok. Ahogy vagyok. Aki vagyok. Éppen. Most. Itt. Sok-arcommal, sok-színemmel. Ráncaimmal.
Néha kuszán, máskor rendezetten. Emberien.
Egyet láthat csak a sok ellentmondás között, ami állandó: a Szeretet a hitem, ezért végül mindig a jó győz. Bennem.
Akkor is, ha útközben bukdácsolok.
Az Ő jelenléte segítség abban, hogy merjek hibázni – mert ezáltal tudom, példát adok, hogy ő se tartson ettől: tévedni az emberi fejlődés velejárója.
Annyi mindent mondanak. Emberek, világok, szakcikkek, rémhírek – hogyan kell jó anyának lenni. És hogyan nem vagyunk azok.
És hogyan kell jó embernek lenni. És hogyan nem vagyunk azok.
Egymással háborúzó kijelentések és rögeszmék. Ha az egyikre rábólintok, a másik elítél. Ha a másik mellett határozok, az egyik tagad meg. Sosem lehetek csak jó. Csak rossz sem.
Vagyok, aki vagyok. Annyi mindent mondok én is.
Mert változom. És változik a világ körülöttem. Azáltal, ahogy élem az életem.
Amit a gyermekem szüntelenül érzékel, figyel, tanul, másol.
Egyet láthat csak a sok ellentmondás között, ami állandó: a Szeretet a hitem. TUDOM, hogy végül mindig a jó győz.
(szabovirag – www.viragszabo.hu)


“…meghallgatásra, őszinte figyelemre, elfogadásra, SZERETETRE reagál gyógyulással az emberi természet…”
(szabovirag – www.viragszabo.hu)

Színes-fodros-rojtos édesanya vagyok.
Pörgős-pillangós-kacagós kislányomé.
Szaladok utána, izgatottan kísérve világfelfedezésének ilyen-olyanságait.
Szaladok utána, végkifulladásig, sőt, azon is túl, vigyázva lépteit a világ kesze-kusza labirintusában.

Tudom, ez a bolygó jelenleg még nem az öröm tiszta szimfóniáit zengi; sok a csapda és túl sok a rémhír, a fenyegetőzés.
De én mégis hiszek, mélységes mélyről hiszek; Őérte-Őmiatta nem is tehetek mást.

TUDOM, hogy felébredünk, időben, és kisimogatjuk a barázdákat, amelyeket tudatlanságunkból fakadó tetteinkkel, érzéseinkkel, gondolatainkkal beleszántottunk ebbe a világba. Sőt, varázsolunk együtt egy biztonságosabb, békésebb, szeretet-teljesebb jövőt. Egy élő, ragyogó bolygót. Értük.
(És a saját méltóságunkért.)

Mert ha a gyermekem táncát figyelem – tudom, belőle még bármi lehet.
És ha a Te gyermekedre pillantok, ugyanezt látom – azt, hogy az Ő szemében ragyogó csillag is még az útját keresi.

Amit mi, felnőttek mutatunk nekik, azzá válnak.
Nem szavakkal – bár a mese erejében nagyon hiszek -, hanem azzal, ahogyan mi vagyunk, önmagunkkal. Példaként.
Akár akarjuk, akár nem – minden egyes lépésünk nyomot hagy -, amely számukra iránymutatás.

Értük ugyan nem érdemes farigcsálni magunkon, és elengedni végre azt lényünkből, ami életellenes? Ami bennünket sem táplál? Ami bennünket is távolít, ÖnMAGunktól?

Kedves Felnőtt, olyan jó, hogy még a Szívünkhöz kaphatunk, és beláthatjuk: a Szeretet, ami Hozzájuk fűz, a mindennapok sodrában válhat valósággá. Azzal, ahogyan a jövőt formáljuk-építjük, a jövőt tanítjuk, a jövőt hozzuk el Számukra.

Örömtáncba hívom hát a Gyermekem.
Beletáncolom az életünkbe a Pozitív Változásba vetett Hitemet, az Emberi Bölcsességbe vetett Hitemet. Az Önmagamba vetett Hitemet. A Belé vetett Hitemet.
És hívlak Téged is – és a Te Gyermeked. Ebbe a közös, nagy-nagy Táncba.
Fodrozódó lépteinkkel aranyozzuk be ezt a rajtunk-múló-képlékeny világot… Benne vagy?
(szabovirag – www.viragszabo.hu)

“Anya, tudod, hogy miért jó nekem, nagyon?” – ezzel jött hozzám a minap Ficánka. Figyelmesen fordultam a majdnem négyévesemhez. Ő erre az ölembe kúszott, és azt mondta:
“Azért, mert sokat játszhatok. És azért is, mert sokat kirándulunk. De főleg azért, mert sok időt tölthetek veled, Anya. Meg Papával. Na, meg, mert sokat játszhatok… veletek” – ismételte, jól hangsúlyozva a végét, ha netán lemaradtam volna az üzenet lényegéről.
Anya legyen a talpán, aki ezt a vallomást megússza könnyek (és sóhajok) nélkül.
Különösen egy olyan korszakban, amikor a kütyük lélekfaló hódításairól szóló tudósítások elkerülhetetlenül szorongatják a szülői magabiztosságot.
Hazudnék, ha állítanám, hogy az én gyermekemtől jött valaha is számonkérés azért, mert nincs televíziónk, nem látott még rajzfilmet, nem volt tablet a kezében, és telefonálni is csak az áruházi címkékkel szokott – szerepjátékból. Hiánynak nyoma sincs a szavaiban, a tekintetében, a nevetésében, de még a tájékozottságában sem.
Azt azonban nemrégiben csodálkozva-kicsit értetlenül szóvá tette, amikor túl sok fizikai ajándék birtokosává vált hirtelen: “Miért nem tudja x, hogy nincs szükségem ennyi játékra?”. Igen, ő kérdezte ezt, és azóta sem játszott egyik újonnan érkezett csoda-szerkezettel sem. Játszott viszont mással. Fűvel, fával, papírral, csigabigával, babákkal, zsírkrétával, ujjfestékkel, pocsolyával, földigilisztával és konyhai köténnyel. Sokat. Nagyon sokat.
És hallott naponta legalább négy-öt mesét, anyanyelven-apanyelven. Szerelmes, elégedett és persze kimerült szülőktől. Mert ez is igaz.
Bevallom, bosszantó tud lenni a napi 24 óra fenyegető nyomása. És van, hogy nem vágyom másra, csak CSÖNDRE, illatos fürdőre – egyedül, és megint csak csöndre… csöndrecsöndrecsöndre… de akkor Ő mellém kuporodik (a kád szélére ülve), és azt kérdezi: “ugye, örülsz, hogy én vagyok a kislányod? mert én nagyon, hogy te vagy az anyukám…”… Később pedig megkér, hogy ringassam, míg másnap reggel a fülembe súgja: “Anya, ébresztő, ugye, jól aludtál? Mert ha nem, szívesen ringatlak most én téged…”… És a szívem kapuja szélesre tárul, és tudom, igen, tudom, hogy ugyan tornyosodik a szennyes ruha, és porcicák kergetőznek a sarokban – és jogosan követelőzik az egész világ a figyelmemért, de… közben meg azt is tudom, hogy a majdnem négyévesem megismételhetetlen, egyedi MOST-ja van, aminek szeretnék részese lenni… És a jövőjének, amelynek a magjait most vetjük – odafigyeléssel, határtalan szeretéssel, határozott értékrend átadásával. És ha az Ő szemébe nézek, és abban olvasok, igenis (minden rémhír-keltés ellenére) tudok bízni abban a jövőben, ami ránk vár.
(szabovirag – www.viragszabo.hu)

Anya vagyok 3.

Az éjjel alig aludtam.
Kicsi lányom nyitott szemmel vizsgálta a csillagokat.
Meghallottam. Azt, hogy másként dobban benne a szív.
Anya vagyok. Hallásom különbözik más emberekétől.
Anya vagyok. Feleség. A férjem szerelme. Háziasszony. Barát.
És sok minden más…
Ha elkalandozom, összeomlanak a mindennapok.
Éppen ezért kötelességem belátni: vágyom másra is.
Kilépni néha a ház kapuján. Egyedül.
Mélyet szippantani a levegőbe. Egyedül.
Beletáncolni a napsugárba. Egyedül.
ALKOTNI, ÖNMAGAM. Egyedül.
Nőként beleszerelmesedni saját lényembe. Egyedül.
… hogy aztán visszatérhessek. Hozzájuk.
Feltöltődve. Adni-tudóan.
Mert ha nincs táplálva a fényem, hogyan tudnám tejemmel etetni házunk angyalait, ahogy reggel a kislányom kérte? Hogyan tudnám mesevilágba ringatni Őt, aki megérdemli, hogy csodatudatban nevelődve készüljön fel a világ kihívásaira…?
Ha elhanyagolom magam-magom, hogyan is lehetnék jelen bátor Anyatigrisként a külvilág sárkányaival szemben…?
Ha nem figyel befelé néha az anya, hogyan tudna Istennőként inspirálni föld és ég határán – táncba hívni és kinevettetni a létezés ügyes-bajos dolgait azokkal, akiket odaadó figyelemmel szeret?

Anya vagyok.
Nem adhatom fel.
Vigyáznom kell magamra, hogy vigyázhassak másokra.
A világ gyermekeire, akik törvényszerűen hatnak az enyémekre. Így vagy úgy.

És most nézem Őt, a pillangó-szoknyás tündérlányt – és megértem: képes is vagyok rá.
Mert a Szeretet erő… hatalmasabb bárminél.
Anya vagyok – győznöm kell. Győzni fogok. Önmagam felett.
(Szabó Virág szabovirag – 2016)

Mese-varázs
Azóta olvasunk, mesélünk, énekelünk a kislányomnak, amióta megéreztem, hogy a pocakomba költözött. Nincs nap nálunk mese nélkül anya-nyelven, papa-nyelven – ezek a rituálék sokat jelentenek mindannyiunk számára.
Tegnap a kincsem lefekvés előtt kinyilvánította játszhatnékját (elég rohanósra sikerült a nap, így jogosan). Te leszel a kisbaba, én meg az anyuka – mondta. Mit tesz a szülő kimerültség hozta kreativitásában? Rendben, de akkor az anyuka épp lefekteti a kisbabáját.
Így is történt.
A kislányom (anyuka) a kezébe vette az elmúlt napokban sokat kért-kapott történetet, és végtelen odaadással, szeretettel és meglepő pontossággal elmesélte nekem. Én (a kisbaba) lenyűgözve, elérzékenyülten hallgattam. Amikor vége lett a mesének, lekapcsolta a lámpát, puszit adott és mellém gömbölyödött. Még utolsó lendületével odasúgta nekem: jó éjszakát, kisbaba, szeretlek… néhány perc múlva már csak a szuszogása hallatszott, Meseországból…
Így mesélünk mi – a három és fél éves kislányommal, egymásnak.


Kinézünk az ablakon, zuhog az eső, majdnem télikabátot kell vennünk odakint. Mit tesz ilyenkor a szülő?
Meséljetek, Ti mivel töltöttétek az elmúlt napokat-estéket?Kezdem én Tegnap a három és fél évesemmel piknikezni vittük a babákat (a nappali közepébe). Körültekintően összecsomagoltunk (összeszámoltam: összesen négy szatyor és két kosár lett tele létfontosságú felszerelésekkel), leterítettük a plédet, az összes gyereket (babát) körben leültettük, közben főzőcskéztünk (játékból és igaziból), uzsonnáztunk (játékból és igaziból), egy hatalmasat táncoltunk (persze a babákkal – nagyon is igazi volt, talán a szomszédok is hallották), és persze a meseolvasás sem maradt el (a babák imádják a történeteinket). Hát, így.
Aztán kicsit társasjátékoztunk, a(z igazi) vacsora előtt (merthogy közös erővel elkészítettük játék közben a vacsit – a kicsi lányom lelkesen szeletelte a puhább zöldségeket, hordta a vizet pohárban, öntötte rá a készülő ragura, majd a fűszerezést is rábíztam – imádta). És a társasjáték képeiről rengeteg saját történet is született… beszélgettünk, jó sokat.

Ma pedig gyurmából zöldségeket, gyümölcsöket formáztunk, beletettük őket a babaedényekbe – így főzőcskéztünk egy nagyot. (Persze a babáknál nagy sikere volt a főztünknek.
Aztán kicsi lányom összeszedte az összes edényt, és hatalmas mosogatás-partit rendezett a fürdőszobában… Imádta.

Azelőtt mindig könnyen egymásra találtunk: a szavak és én. Amióta azonban anya vagyok – egy varázsos hercegnő és egy meseszívű papa oldalán -, valahogy nehezebb írni. Nem, nem az időhiány miatt, és nem is a kimerültség az ok. Maguk az érzések akadályoznak. Olyan földöntúlian rezegnek, hogy egyszerűen üresnek találom kifejezésükre az emberi szavakat.

Anya vagyok. És vállalom, hogy időnként próbára tesz az anyaság: minden pillanatban önzetlenül-éntelenül helytállni, fáradhatatlannak lenni, ugrásra készen várni a kihívásokat, spontánnak maradni, ölelőnek és közben következetesnek, gyermekinek és felelősségteljesnek, támogatónak és elengedőnek; és legfőképpen – mellette megannyi, külvilág által megkövetelt szerepben megfelelőt alakítani.

És persze szüntelenül példát adni lényemen keresztül annak, akinek jelenlét-szikrái a legnagyobb inspirációt, és egyben a legkomolyabb provokációt jelentik számomra önismeretemben. 24 órás kimerítő szolgálatban ugyanis nehéz elmenekülni, elbújni, szerepet játszani belső sárkányaim előtt, akik folyton-folyvást “gyenge pontjaimat” vadásszák, csak arra várva, hogy elfáradjak kicsit – és máris elém dobják az aktuális életleckét.

Nincs más hátra: a hitelességet választom, merthogy tökéletes nem lehetek.

És azt mondom a Kincsemnek: látod, én is tanulom az életet… és néha bizony hasra esem, de akkor is felállok, és megyek tovább… mert ez az élet lényege: a fejlődés. Ha tudunk változni, változtatni, akkor nagy baj nem érhet bennünket. Csak mindig fejlődjünk tovább…

És érti. Így tekint önmagára is – megbocsátással, értő emlékezéssel közeledve a következő próbatétel felé.
És amikor anyaként elgyengülök, ő mellém lép, a vállamra hajtja szőke-kócos fejét, és a fülembe súgja: Anya, semmi baj, elfáradtál… gyere pihenjünk meg, olvasok neked mesét…

Olyan szépek a meséi! Három és fél évesen ontja őket.
A betűket vizsgálva, közben saját lelkéből olvasva.
Gyógyítanak. És megerősítenek abban, hogy a világ legcsodálatosabb küldetésében mégiscsak sikerül fénnyel helytállnom. Ő rá a bizonyítékom…

Anya vagyok. A legmélyebb anyai szorongásaim sötétségében is érzékelem: ott világít a halhatatlan, eget-földet összekötő Szerelem, ami hozzá fűz. És ez olyan kincs, ami legyőzhetetlenné tesz a bizonyosságban: nem adhatom fel. Bármilyen is a világ… a szebbé tételére szerződtem – Őértük.

A legnagyobb ajándék a miénk, Édesanyák.
Ajándékozottak vagyunk.
(szabovirag – www.viragszabo.hu)

A képen a következők lehetnek: 1 személy, mosolyog, ülés, baba, gyermek és közeli

 

Amikor megéreztem, hogy Ő a szívemben dobog, még nem sejtettem, milyen az anyaság valósága. Csak azt éreztem teljes bizonyossággal, hogy életem legvarázsosabb kalandja és legkomolyabb erőpróbája vár rám annak a Férfinak az oldalán, akivel bizalomban-szerelemben eldöntöttük, hogy együtt, kéz a kézben felfedezzük az Ismeretlent.

Amikor megéreztem, hogy Ő a szívemben dobog, még nem sejtettem, milyen lesz testben-lélekben gömbölyödve-álmok mentén gombolyodva várni életünk legdrámaibb változására, miközben egyre markánsabb dobpergés és üdvrivalgás jelezte odabentről: Anya, érkezem…!

Amikor megéreztem, hogy Ő a szívemben dobog, még nem sejtettem, hogy világba léptetésével egy olyan véget-nem-érő transzformációba emelkedem, amelyhez fogható mélység és magasság a földi világban aligha lehetséges.
Anyaként (pillanatról pillanatra, azóta is) megszületni – a legbensőségesebb kapcsolatba érkezés az Istennővel.

Amikor megéreztem, hogy Ő a szívemben dobog, még nem sejtettem, hogy életem minden másodperce képessé válik arra, hogy a legszínesebb érzelmi palettát hozza el számomra: váratlanságokkal és meglepetésekkel teli alkotó megnyilvánulásra kényszerít minden lélegzetvétel.

És azt sem tudtam, hogy a végtelen kimerültség után még születhet erő, sőt, vágy is bennem: az éjszaka csöndjében látogatást tenni elmélyülten szuszogó hercegnőmnél, és aztán percekre, órákra belefeledkezni lényének csodálatába… és úgy elmerülni ebben a rögtönzött imádságban, hogy meg is feledkezem arról, mennyire vágytam az alvással töltött én-órák megvalósulását napközben, mialatt aktuális farkasommal küzdöttem utolsó véremig.

Sőt, arról sem volt gondolatom azelőtt, hogy ennek az égi-földi szerelemnek a fénye olyan erős lehet, hogy törvényszerűen felébreszti az árnyékokat: számtalan ismeretlen sárkány felbukkanása és megszelídítésének kihívásokkal teli folyamata lényem legmélyebb bugyraiba és legragyogóbb egységélményeibe vezet.
Úton vagyok – köszönet érte Neked, Kislányom.
Kéz a kézben. Szív a szívben.
Mindörökké…

(szabovirag – www.viragszabo.hu)

Anya vagyok 3.

Az éjjel alig aludtam.
Kicsi lányom nyitott szemmel vizsgálta a csillagokat.
Meghallottam. Azt, hogy másként dobban benne a szív.
Anya vagyok. Hallásom különbözik más emberekétől.
Anya vagyok. Feleség. A férjem szerelme. Háziasszony. Barát.
És sok minden más…
Ha elkalandozom, összeomlanak a mindennapok.
Éppen ezért kötelességem belátni: vágyom másra is.
Kilépni néha a ház kapuján. Egyedül.
Mélyet szippantani a levegőbe. Egyedül.
Beletáncolni a napsugárba. Egyedül.
ALKOTNI, ÖNMAGAM. Egyedül.
Nőként beleszerelmesedni saját lényembe. Egyedül.
… hogy aztán visszatérhessek. Hozzájuk.
Feltöltődve. Adni-tudóan.
Mert ha nincs táplálva a fényem, hogyan tudnám tejemmel etetni házunk angyalait, ahogy reggel a kislányom kérte? Hogyan tudnám mesevilágba ringatni Őt, aki megérdemli, hogy csodatudatban nevelődve készüljön fel a világ kihívásaira…?
Ha elhanyagolom magam-magom, hogyan is lehetnék jelen bátor Anyatigrisként a külvilág sárkányaival szemben…?
Ha nem figyel befelé néha az anya, hogyan tudna Istennőként inspirálni föld és ég határán – táncba hívni és kinevettetni a létezés ügyes-bajos dolgait azokkal, akiket odaadó figyelemmel szeret?

Anya vagyok.
Nem adhatom fel.
Vigyáznom kell magamra, hogy vigyázhassak másokra.
A világ gyermekeire, akik törvényszerűen hatnak az enyémekre. Így vagy úgy.

És most nézem Őt, a pillangó-szoknyás tündérlányt – és megértem: képes is vagyok rá.
Mert a Szeretet erő… hatalmasabb bárminél.
Anya vagyok – győznöm kell. Győzni fogok. Önmagam felett.
(Szabó Virág szabovirag – 2016)

Anya vagyok.
Nézem a gyermekem, karomban ringatom, és ragyogóbb világot kívánok neki. Teszek is érte, tudatosan, azáltal, hogy magamat tévedésről tévedésre törekszem jobb, boldogabb, teljesebb emberré, nővé varázsolni.
Anya vagyok.
A Világé. Inspirálok, provokálok, földi mostjaimban – akár akarom, akár nem -, formálok, nevelek, alkotok, miközben magam is tanulom az élet művészetét. Hatok, és hatásokat befogadok.
Anya vagyok.
Önmagamé. Néha édes, máskor mostoha. Van, hogy eltávolodom gyökereimtől, és saját fényem alá zuhanok. Máskor pedig megtartom magam akkor is, ha épp lehetetlennek tűnik a fennmaradás.
Az összekapcsoltság – felelősség.
Szárnyaim alatt óvom, vigyázom, szeretem hát a Létezést. És ha ez épp nem sikerül, mert elgyengülök, túl nagy számomra a kihívás – megpróbálom újra. Megsimogatva kitartásomért a bennem kiabáló kisgyermeket – erőt adón.
Mert Anya vagyok. Nem adhatom fel.
(szabovirag – Szabó Virág 2016 – www.viragszabo.hu)

Jó úton járok, ha nyílik a szemem és nyílik a szívem…

Anya vagyok.
Mostanában leginkább gyermeket és fákat, virágokat gondozok.

Néha felsajdul bennem a múlt nosztalgiája; harsonát ragadnék, és belefújnék: ébredjetek, emberek!
Ám erre a térdemen ülő kis tündér bölcsen azt mondaná: “Anya, ez túl hangos…”, és igazat adnék neki.

Észrevettem ugyanis, hogy a valódi, mély-gyökerű változások a csöndes megéltségeimben zajlanak. A hétköznapok aprócseprő, vagy épp gigantikusnak érzett megpróbáltatásaiban. A láthatatlan tevékenységekben, amelyek a MOST-ban születnek, hangtalanul – és tapintatukkal, szelíd, szerető jelenlétükkel élhetőbbé és letisztultabbá teszik a világot.

Mert ugyan ki veszi észre, mennyit és mivel táplál egy Nő, egy Anya a “semmikülönös” mindennapokban?

Ha elültet egy virághagymát – hetek, hónapok kellenek, míg az megmutatja valódi szépségét. Pedig kétségtelenül és vitathatatlanul teljesebbé teszi majd egy nap a létezést azok számára, akik találkoznak vele… Emberek, méhecskék, pillangók… Akik hírül viszik e szépség üzenetét, ezzel hitet adva másoknak is…

És ugyan ki látja a szeretettel, törődéssel átfényesített órákat-napokat-esztendőket, amelyeket a gyermekünkkel töltünk?
Hónapok, évek kellenek, míg a “gyümölcs” beérik – és kiderül, milyen hamuban sült pogácsa lett hercegünk/hercegnőnk tarisznyájába csomagolva – és mit kezd azzal, a szülői mintákat követve vagy épp megtörve.

Hivalkodás nélküli világmegváltás ez.
Nincs elmélet, fennkölt szócséplés – csak a gyakorlat áhítata. Szirmokba burkolt Isten-üzenet – bizonyíték arra, hogy igenis létezik egy Teremtő Erő, amely értünk dolgozik.

Vagyok. Anya.
Tápláló. Gondoskodó.
Néha mélységesen kimerült és elkeseredett.
Máskor szárnyaló és túlcsordulóan szerelmes.

Tiszta, látó pillanataimban értem: mekkora hálaérzet bennem szüntelen az, hogy táplálhatok és gondoskodhatok. Mert így folyamatosan és egyre mélyebben tapasztalhatom az égi-földi szerelmet. Gyakorolhatom a türelmet, a várakozni tudást, a hitet és bizalmat, örömöt és játékot, az odaadást, az önfeláldozást, az “én” elengedésének mágiáját: minden pillanatomban.
Így válok gazdagabbá, nap mint nap. Bukásaim és (fel)emelkedéseim által.
És akár akarom, akár nem – hatok, a mélyben. Tükörképeim tekintetében viszontláthatom, hol tartok épp önmagammal.

Fát ültetek. Virágot öntözök.
És hívom a tündéremet, rácsodálkozni a világra… megmutatva annak sokarcúságát, saját lényem megnyilvánulásain keresztül is.

Együtt fejlődünk, mindannyian. Istenarcok elfogadó mosolya által körülölelten.
(szabovirag – www.viragszabo.hu)

Nem azzal teszel a világ felvirágoztatásáért, hogy fennkölt mondatokat hangoztatsz, amelyek megfelelnek a spirituálisan nézelődők elvárásainak. Ez idővel csak feszülést, merevséget és betegítő fanatizmust hoz. Ha valóban egy aranyló jövő megteremtése a célod, ültesd a gyakorlatba eszméidet: légy megértő, áramló, figyelő, a szívedben otthonos. A szent célért dolgozz kis lépésekkel, ahelyett, hogy mások önkifejezésére összpontosítva, belefeszülnél a mindennapokba, félelemmel és fájdalommal.
Aki szolgálni szeretne – annak az út befelé vezet: saját birodalmában szükséges először mennyországot teremtenie. Ezáltal a létezés egy pontja máris kifényesedik, inspirálva másokat is a szívnyitó apró cselekedetekre. Mert ezek tudják mélyrehatóan megváltoztatni a világot.
(szabovirag – www.viragszabo.hu)

Ne becsüljük alá azokat, akik nem tűnnek ki “világmegváltó”, hangos tetteikkel, csak épp gyermeket nevelnek, fát ültetnek, megnevettetnek, szívmelegséget hoznak mások mindennapjaiba. Láthatatlan fénymunkások ők, akik lényük aranylásával legalább annyit dolgoznak egy boldogabb, fényesebb jövőért, mint az önmagukat spirituális “követnek” hirdetők.
Mert mit jelent valójában felébredettnek lenni?
A Szív hiteles, gyakorlati szeretetével hatni a világban.
(szabovirag – www.viragszabo.hu)

Akkor vagy az Utadon, ha létezéseddel a Tiszta Szeretet születését szolgálod. A Szívben.  (szabovirag – www.viragszabo.hu)

Az ember tragédiája?

Az, hogy elfelejt élni.
A híradóból értesülünk a világról, és ez alapján formázzuk ítéleteinket. A megismerés gyakorlata helyett meghúzzuk magunkat biztonságosnak vélt, poros kuckónkban, és elfelejtjük rányitni magunkat az élet valódiságára. Hús-vér találkozások helyett a monitor előtt ülünk. Megszokott, kopottra ismételt meggyőződéseink, mantráink falakat húznak körénk. Fanatizmusunk dohossá teszi életterünket – és már azt sem vesszük észre, hogy a napfény messze elkerül bennünket… önvédelemből.
… Sírunk, átkozzuk a világot, mert olyan nagyon-végtelenül egyedül vagyunk.

Érdemes rácsodálkozni erre:
Találkozások nélkül nincs Szeretet.
Találkozás a másik emberrel… önmagunkkal… az égiekkel és a földiekkel… a világgal… az élettel… az ÉLETTEL…
Találkozások nélkül Növekedés sincs, pedig nincs más, ami Önbizalmat, Önbecsülést, Önszeretetet adhatna nekünk – törhetetlent.
Aki meg akarja tapasztalni a Végtelent – annak ki kell húznia a függönyt, ki kell tárnia az ablakokat, be kell engednie a fényt… és meg kell mártóznia benne.
(szabovirag – www.viragszabo.hu)

A képen a következők lehetnek: egy vagy több ember és belső tér

 



Akkor menekülünk, amikor a vesztünket érezzük.

Csak épp az nem mindegy, hogy aktuálisan az életünk a tét, vagy az egónk biztonsága.
Sokszor ugyanis olyankor ragad magával a rémület bennünket, amikor a szükséges és időszerű változást hozná el számunkra valami vagy valaki; azért érezzük sürgetőnek a távozást, mert igencsak beleragadtunk megszokott énképünk pókhálójába, és kényelmes abban maradnunk, a kihívások kezelése helyett.
Ilyenkor pedig mit tesz az ember?
Kétségbeesett kapálózásba kezd, mindent elkövet azért, hogy lebeszélje magát a felé kínálkozó lehetőségről.
A szenvedés ismerős állapot – ezzel szemben az új kaland nyitottságot és helytállást kíván.
Mi lenne, ha egyszer tényleg, igazán, szívünkből beismernénk: boldogságra születtünk?
Ehhez bizony bátorság kell… gyermeki.
(szabovirag)
www.viragszabo.hu



Különös lény az ember.
Ahogy a természettel még mindig összhangban élő őslakosok mesélik: a Föld Bolygó őrzése lenne az alapvető küldetésünk – és a fejlődés.
Ehelyett?
A felnőtté válás folyamatára igencsak nehezen mondunk igent. Féktelen mohósággal faljuk, kimerítjük Földanyánkat, hogy már lélegezni is alig van ereje.
És persze tudatosodásra is csak akkor adunk alkalmat magunknak, amikor már az egészségünk, az életünk a tét.
Az előrelátás bizony nem erősségünk.

Persze vannak fáklyavivők – akik (miután vakságot tapasztalnak maguk körül) időnként belefújnak harsonájukba is: ébresztő, emberek! Ha ma nem rázzátok meg magatokat, holnap már hiába jajveszékeltek: a megfelelő időzítés nagy adomány. Mennyi szenvedés elkerülhető volna általa…

Tekints az életedre: hányszor legyintesz jelekre, megérzésekre, tanulási lehetőségekre? Hányszor érzed, a helyes irány arra vinne, de megszokásból, félelemből mégis az “erre” a választásod… Hányszor engeded bele magad a mókuskerékbe, ahelyett, hogy az élet-áramba fejest ugorva felfedeznéd – és átadnád a világnak – egyediséged gyöngyeit?
Hányszor menekíted magad a múltba vagy a jövőbe – és fordítasz így hátat a jelennek, ami a megváltást hozhatná el számodra?

Az igazság az, ha valamit eldöntesz magadban, ami égi-földi missziód megvalósulását támogatja – az Univerzum azonnal melléd áll, és rendelkezésedre bocsátja a cél eléréséhez szükséges eszközöket. Ha ez nincs így, az ok egyszerű: odabent, a Szívedben még nem határoztál. Még kifogásokat keresel, még a szenvedési kényszer rezgését hordozod magadban.
A világ Rád vár. Arra, amit pontosan Te tudsz átadni neki.
És hogy egyedül kevés vagy? Meglátod, a példád megmozgat majd másokat is… egyre többen lesztek, egyre lángolóbb elszántsággal tevékenykedve egy jobb világért… izmosítva egymást is a közös cél felé haladva…

A jövőt itt és most építjük.
(Nem holnap. A holnap a mai vetés gyümölcse.)
Ebben a pillanatban alapozol.
Milyen életet, milyen környezetet szánsz önmagadnak? A gyermekeidnek? Az unokáidnak?
Ebben a pillanatban már teremted is. Gondolattal, érzéssel, szóval és tettel.
Ébresztő, emberek, hatalmas a felelősségünk, és varázslatos a lehetőségünk. Mert itt és most még tehetünk, változtathatunk… egy jobb világért.

Mondtam már?
Különös lény az ember.
Ahogy a természettel még mindig összhangban élő őslakosok mesélik: a Föld Bolygó őrzése lenne az alapvető küldetésünk – és a fejlődés.
Ha ma elültetsz egy fát, vagy felszeded a szemetet…
Ha ma elolvasol egy népmesét, és rányílik a szemed az Igazságra… vagy imát mondasz panasz helyett…
Ha ma a gyermekednek felolvasol egy szívnyitó történetet, ahelyett, hogy a kezébe adnád a tabletet…
… már elindultál az Úton. Kicsi változtatások, kicsi lépések… de összeadódnak, bízz ebben.
Szükség van Rád.
(szabovirag)

Jöttél, hogy tapasztalásaid által Önmagadra találhass.
Jöttél, de nem erre számítottál: a világ szigorú, kíméletlen, fekete arcát mutatja feléd.
A sötét erdő bevilágításához fény kell.
Bizalom. Hit. Szeretet. Nyitottság.
Minden a nézőpontunkon, a hozzáállásunkon múlik.
(szabovirag – www.viragszabo)
HALLGASD CSAK: https://www.youtube.com/watch?v=-YWu6-33C2w

Nem szenvedésre jöttél. Örömre!
Tudod, mi választ el ettől? Az, hogy nem látsz tisztán.
Nem látod, hogy minden, ami történik, érted van. Nem mersz ráfeküdni az élethullámokra, és hagyni, arra sodorjanak, amerre dolgod van. Önmagaddal.
Inkább ellenállsz. Tiltakozol. Hárítasz. Inkább bezárkózol. Azt mantrázod saját füledbe, indulattal: a világ ellenséges hely.
Az is. Mindaddig, míg igent nem mondasz a tanulásra, a fejlődésre. Mert akkor, de csakis akkor játékká válik: felgördül a függöny, kezdődik az előadás…
Amíg túl komolyan vesszük saját magunkat, egymást – addig bizony foglyai vagyunk félelem-börtönünknek. És ahogy bent, úgy kint (nagyon régen leírták már ezt az Igazságot); persze, hogy mindaddig az élet is szorongató labirintusnak mutatja magát.
(szabovirag – www.viragszabo.hu)

A képen a következők lehetnek: egy vagy több ember, álló emberek, égbolt, túra/szabadtéri és víz

Nyisd rá magad az életre! Minden megnyilvánulása Neked üzen: hogyan tedd magad teljessé. Ha nehézség jön, tudd, nem a felhőkön üldögélő Öregúr haragja fordult ellened – tévedés lenne a külvilágban keresni szenvedéseink okát -, Te nem veszel észre jó régóta már Kapukat, amelyek kitártan várják, hogy belépj rajtuk végre. A fejlődésedet blokkoló ellenállásod az egyetlen igazi ellenséged: belső, megnevezhetetlen szorongásaid forrása. Belülről emészt, rág – és azért, hogy tisztuljon látásod, külső csomagolásban is megmutatja számodra üzeneteit. Emberek, események – kellemetlenek, kínosak, fájdalmasak; mind azért vannak, hogy rábírjanak: lépj ki saját magad építette börtönödből, és kezdj el ÉLNI. Önmagadat. A szenvedés csak addig életminőséged, míg akadályozod áramlásodat az Úton.
(szabovirag – www.viragszabo.hu)

Minden út Hazavisz. A kérdés csak annyi: egyenesen vagy kerülőkkel?
Van, aki annyira ragaszkodik a szenvedéseihez, hogy egyszerűen csak szüksége van a kitérőkre ahhoz, hogy egyszer majd megérkezzen Önmagába.
Ha túlságosan lefoglal a másik ember irányválasztása – nézz magadba: valójában nem rejtett kételyeiddel háborúzol-e. Az ugyanis, aki bizonyos abban, hogy ő maga megtalálta a számára legáramlóbb, legkedvezőbb ösvényt, erős fókusszal halad a célja felé – és nem tékozolja energiáit arra, hogy mások döntéseivel foglalkozzon.
Olyan szép ez, látod? Nézd csak:
Valójában minden a világon tükörként szolgál azért, hogy egyre mélyebben ráláthass saját csapdáidra és emelkedésed lehetőségeidre.
Embertársaidat megítélni nem feladatod – ám önmagadra rálátni indulatvilágod őszinte feltárásával: hatalmas győzelem.
(szabovirag – www.viragszabo.hu)

Annyi mindenről maradunk le, mert félelmeink által vakítjuk magunkat.
Ha pedig lépéseink tétovák és bizonytalanok, könnyen csapdába eshetünk. Mankót keresve ugyanis beengedhetünk a világunkba olyan energiákat, amelyek nemcsak lehúzóak és gyengítőek, de le is téríthetnek bennünket az Utunkról.

Ezért lényeges a Szív felébresztése, amely megérzi, ha valódi Kapcsolódásba kerülhetünk, igaz, önmagukat élő emberekkel, akik nem befolyásolni és manipulálni igyekeznek minket, ezzel nyerve hatalmat felettünk önbizalomhiányos lényük számára -, hanem támogató, őszinte szavakkal inspirálnak, a Fény felé. Arra buzdítanak: LÁSS! Tisztán.
Onnan ismerjük meg őket, hogy nem valami vagy valaki ellen szítanak – hanem a tiszta cél felé irányítják figyelmünket, megadva számunkra a döntés és a kreatív irányválasztás szabadságát. Bizalmukkal simogatnak látóvá újra, hogy erőnket visszanyerve magunk találhassunk rá az Útra, amely Hazavezet minket.

Merni nézni és különösen látni, befogadón figyelni – olyan környezetben lehetséges, ahol biztonságban érezzük magunkat. Elfogadottnak és szeretettnek. Áramlónak.

Mert mi más lenne az oka önvakításunknak, ha nem az, hogy félünk szétnézni a világban, amely körülvesz bennünket és amely bennünk lakozik. Félünk attól, hogy kiderül, (mások vagy saját magunk által) alkalmatlannak ítéltetünk meg – és valójában mélységesen egyedül vagyunk a nagyvilágban.

Fordítsd magod a Nap felé. Ahonnan a Fény jön, a melengető Szeretet, ott vagy a helyeden. Ahol ünneplik a LÁTÁSOD, az egyediséged, azt, aki vagy és ahogyan az adott pillanatban kifejezed önmagad. Növekedj, szabadon, hiszen azért vagy itt. Hogy láss, tanulj, és az isteni zenére, a saját egyedi tempódban és koreográfiádra kivirágozz. Örömben.

(szabovirag – www.viragszabo.hu)

 

A Szépségben való gyönyörködés – Imádkozás. Az, amikor belenézel a másik ember szemébe, és meglátod benne az Örökkévalót…
Szentelheted az egész életedet a spiritualitás irodalmának, gyakorlatainak – a Szíved Kapcsolódni Tudása az egyetlen, ami igazán számít. A lubickolás a tiszta Életörömben.
A Szeretet virágzása a Szívben, amely a mindennapokban és azok apró történéseiben mutatja meg valódiságát.
Istenarcok tekintenek ránk szüntelenül – merjük látni, élni, tapasztalni vajon a Létezés misztériumát?
Vagy ítéleteink, függőségeink mögé rejtőzve átvészelni igyekszünk azt, amit ránk mért az élet?
(szabovirag – www.viragszabo.hu)
Öröm bennünk akkor születik, amikor kitárjuk a Szívünket a Létezésre.
Az Öröm a Szív szerelmes muzsikája. Jelzés arra, hogy Kapcsolódásban vagyunk. Befelé, Felfelé.
Ilyenkor nem ellenségként tekintünk a világra, hanem megengedjük neki, hogy olyan legyen, amilyen; nem harcolunk vele, hogy mássá formáljuk; elfogadjuk tőle lelkes kíváncsisággal, amit mutatni kíván számunkra önmagából azért, hogy még többet tapasztalhassunk általa, Önmagunkról.
 
Figyeld az elmélyülten játszó Gyermeket – az Itt és Most Varázsában lubickol; és boldog. Gömbölyű. Számára nincs múlt és jövő – csak a jelen áhítata. Egész Lénye meditál. Játszik. Odaadja magát a Pillanatnak, és lubickol benne. Azt éli, aki..
És most nézz rá: valami megzavarta spontán, önfeledt Örömtáncában, és máris bekapcsolt az elméje: akar, elégedetlenkedik – és ha nem kapja meg, hisztizik. Fél. Akkor és ott nem egész. Távol áll az Egységtől.
 
Hát nem így éljük az életünket mi is?
A szív-hozta kíváncsiságot, örömöt, belső táncot választjuk? vagy az elutasítást a hozzánk kívánkozó, számunkra akkor és ott tanító helyzetekkel,égi-földi mesterekkel szemben?
 
Az első választás a játék, a fejlődés útja.
A második a kiégésé.
(szabovirag – www.viragszabo.hu)

Felborzolt tollaink azt mutatják, hogy az elménk veszélyt sejt, támadásba lendít bennünket.
Amikor azt érezzük, hogy valaki vagy valami ellen fordultunk vagy fordítanánk az egész világot, bölcs magunkba néznünk – nem épp önmegváltásunk kulcsát tartja-e felénk az adott helyzet vagy személy?
Pánikba ugyanis akkor esünk, amikor megszokott, gondosan felépített hatalmunk, megszokott világunk, rögzíteni vágyott énképünk meginogni, összetörni látszik – egy szívnyitást inspiráló vagy provokáló találkozás, jelenlét hatására… Nincs félelmetesebb, mint az Ismeretlenbe való kiűzetés… ugyanakkor komolyabb ígéret sincs annál a belső növekedésre…
(szabovirag – www.viragszabo.hu)

A Változás csak a Szívben tud megtörténni.
 
Az elme uralmat akar – Fölöttünk.
Kontrollal, megfélemlítéssel vagy manipulációval kényszerít bennünket mozdulatlanságba, illúziókkal altat el, és teszi ezt nagyon hatékonyan, hiszen tisztában van a gyengéinkkel.
 
Figyeld meg magad.
Ahogy a tudatosodás útján haladsz előre, egyre több a ráeszmélésed: mi tart fogságban téged, milyen önbüntető trükkökkel tartod távol magad a boldog élettől.
 
Amikor e FELISMERÉSEKKEL egy időben – egy élménynek, találkozásnak köszönhetően – a változáshoz elengedhetetlen TŰZ is fellobban benned: az elmének bizony közbe kell lépnie, hogy ne veszítsen hatalmából – így automatikusan támadásba lendül.
Hogyan? Ítéleteket gyárt; kifogásokat keres; azok ellen fordít, akik a kivezető utat jelzik vagy jelenthetnék számodra, Szeretet-ön-MAG-od ellen hangol.
Az ugatást, a harapást választja, hogy ne kelljen szembenéznie félelmeivel. (Fejlődése kódjaival.)
 
Ha a felismeréssel társult tűz megszületésének mágikus pillanatában a Szív nem áll nyitva – a fellobbant energia a tükröző helyzet, a tükröző személy (ami vagy aki az ébresztőt fújja) ellen fordul, hogy a fejlődésének nemet mondó ember megóvhassa magát a lángok által hozott önpusztítástól. Támadni, másokat szavakkal vagy energiákkal lehúzni, rágalmazni – valójában sötétre satírozott önvédelem, ami még mélyebb vermet ás számunkra a létezésben.
 
Ám ha a Szív a transzformáció nagy pillanatában nyitott – beengedődik a fény, az új energia: és megnyílik egy Kapu, befelé. Ez a felemelkedés útja, amely támogató jelekkel és erőt adó segítőkkel egy magasabb minőségbe emelhet bennünket – ha HAGYJUK. Mert mindig ez a kulcs: a megengedést választani, az elutasítás helyett.
Legyen meg a Te akaratod…
Ezzel a döntéssel az életünk hasonlatossá válik a mesebeli úthoz; megindul a Hőssé Válás csodákkal támogatott Folyamata.
 
Kisgyermekként rácsodálkozni mindarra, ami felénk jön; éberséggel megérezni annak előjelét (erre is csak a nyitott Szív és a nyitott elme képes); és belegyalogolni odaadással abba, ami bennünket szolgál ébredésünk útján.
Ez Nagy Titok.
 
Fontos megérteni: amikor az elme hozta NEMET, az elszeparálódást, az ítéleteket, a támadást választjuk – önmagunk ellen dolgozunk.
Ezzel ugyanis elutasítjuk az élet hozta Tanítást, megvetéssel fordítunk hátat saját sötét oldalunknak, ami – ha Szívfényünkkel átvilágítanánk -, pontosan a megváltást hozhatná el számunkra.
Bizony, legelszántabb ellenségünk mi magunk vagyunk: börtönőrök, makacsul összeszorított fogakkal. 
Az Erő Szív nélkül mély, sötét bugyrainkba vezet.
A Hazafelé Út mindig a Szívben lakozik.
(szabovirag – www.viragszabo.hu)
Az egyetlen árulás: megtagadni belső hangodat…
(szabovirag – www.viragszabo.hu)
Ha túl sokáig csendre inted Szíved dobbanásait, és hamis lépésekre vállalkozol, csak azért, hogy elfogadtasd magad másokkal: a benned lobogó életszenvedély tüzét önmagad ellen fordítod.
Vigyázni önmagadra kizárólag úgy tudsz, ha rendíthetetlenül követed belső hangodat – még akkor is, ha a külvilág időről időre megtámadja Igazságaidat.
Emlékezz: megismételhetetlen vagy.
Elherdálni egyediséged kincseit megfelelésvágyból – nem volna balgaság?
(szabovirag – www.viragszabo.hu)

Ahol a Szíved szabadon, bátran és tisztán megnyilvánulhat – az az otthonod. (szabovirag – www.viragszabo.hu)

A Szíved dobbanásait követve nem tudsz eltévedni az Úton. Utazásod lehet göröngyös, lehet kihívásokkal és meglepetésekkel teli, ám ha tapasztalataid mentén a lényed egyre mélyül és tágul, az irány biztosan helyes.
Ne félj a mások általi megítéltetéstől – ők, bár látszólag rólad alkotnak véleményt, csak önmagukról képesek vallani.
Bölcs belátni: ami az egyiknek fejlődés, az a másiknak visszaesés; ami az egyiknek boldogság, az a másiknak pokoljárás… Nincs egyetlen helyes út.
Nyisd hát tágra a szemed és a Szíved, és félelemalkotás helyett csodálkozz rá, milyen színes a világ! Ha ez a hálaadás zeng Benned szüntelen – akkor és csak akkor rátaláltál az ITT és MOST Örökkévalóságára. (szabovirag – www.viragszabo.hu)

Önzés az, amikor az általam számodra kijelölt úton kényszerítelek járni, és kivetlek elfogadásaim bölcsőjéből, ha ellenszegülsz akaratomnak.

Szeretet az, amikor jókívánságaimmal engedlek tapasztalni, még akkor is, ha épp értetlenül állok a döntéseid előtt. Elfogadom, hogy a Bizalom az egyetlen, amit akkor és ott Neked adni tudok: a Bizalom a Saját Útban, amely egyedi és így csak a Tiéd lehet. Nem járhatja végig helyetted más, ám ha – talán épp beavatkozásaim miatt – járatlan marad, talán kimaradnak lépéseid, amelyek elengedhetetlenek az Ébredésedhez.
(szabovirag – www.viragszabo.hu)

Nem baj, ha nem érted a másik ember útját – nem is a Te feladatod foglalkozni vele. Ha mégis túlságosan megérint egy lélektársad döntése, megnyilvánulása, bölcs rányitnod magad, hogy miért nem vagy kész a témában az elfogadás virágait gondozni magadban. Ami érzelmileg felkavar, az benned sem harmónia; ami vihart kelt benned, mennydörgésekkel, az feloldatlanságod, amellyel – ha a fejlődés a célod -, inkább szembenézel, a másik megváltoztatásának kényszerítése helyett. (szabovirag – www.viragszabo.hu)

A tudatosság azt jelenti: képes megszületni bennem a hála mindenért, ami szembejön velem az úton – mert elfogadom: minden értem van, azért, hogy kigömbölyödhessek valódiságomban. Elégedetlenség, kritika, düh – csodálatos jelzőtáblák ahhoz, hogy rálássak, hol van még önmagammal kihívásom. A fényben élő ember életélménye: minden úgy jó, ahogy van… (szabovirag – www.viragszabo.hu)

Mindennel, ami nem a belső béke önfeledt derűjét hívja elő Belőled – feladatod van. A külvilág bármely jelensége által élővé vált tagadásod, ellenállásod,  feszülésed, feszültséged, ítéleted, félelmed, haragod, belső reszketésed jelzés arra, hogy akkor és ott kitárulhat egy kapu számodra, amelynek túloldalán tanulási lehetőség vár rád. A kérdés már csak az, hogy belépsz-e rajta, vagy egód önvédelmi mechanizmusába kapaszkodva, egy vad lendülettel inkább bezárod azt, nehogy megmutassa magát a Valóság… (szabovirag – www.viragszabo.hu)

Hasra estél? Állj talpra, rázd meg magad, és találd meg az okot. Máris győzelemmé transzformáltad azt, amit korábban bukásként definiáltál…
(szabovirag-www.viragszabo.hu)

Gondolhatunk a másik emberről bármit. Az ő világát kizárólag saját lényünk szűrőjén keresztül értelmezhetjük. Ítéletünk, minősítésünk mindig rólunk mesél, tapasztalatunk és az abból születő látomásunk a többiek életéről csak kiindulási alap lehet újabb önismereti felfedezésünkhöz.
(szabovirag – www.viragszabo.hu)
Egy emberről gyárthatunk legendákat – vagy épp ítéleteket. Eszményíthetjük, idealizálhatjuk, vagy akár rombolhatjuk a róla kialakult képet.
Ám egyik sem a valóság – megismerés nélkül ugyanis lehetetlen pontosan körbeírni a másik lényét.
Ismered önmagad? Ugye, nem? (Folyamatban van az ismerkedés – és történik ez, míg világ a világ.)
Ha a hozzád legközelebb álló emberi lény (te) kiismerhetetlen számodra – akkor hogyan is lehetnének meglátásaid tökéletesen hitelesek valaki másról?
A tény az, hogy mindig magadról vallasz – akkor is, ha más életét minősíted éppen. És az, aki beszámolódat odaadással hallgatja, és ennek mentén vélemény születik az elméjében – szintén csak saját magáról árulkodik.
Ilyen a világ. Bárkire tekintünk – önmagunkról informálódunk általa.
(szabovirag – www.viragszabo.hu)
Ha változtatnál a világon, nyisd meg a Szíved – és szórd simogató fényét, amerre jársz.
Tehetsz ugyanis látványos erőfeszítéseket azért, hogy ébresztőt fújj másoknak; ha elvárásokkal, fanatizmussal; fölényérzettel, haraggal, elutasítással, megvetéssel fordulsz feléjük, az energiád romboló, bármilyen hangzatosak is a szavaid.
Egy boldog gyermek őszinte nevetése például, amely bearanyozza a Szíveket – felérhet egy beavatással az Örökkévalóba…
Érdemes lelassítani és elmerülni az élet apró csodáiban, mert bizony előfordulhat, hogy éppen bennük van a legerőteljesebb inspiráció a Változásra, az Önmegváltásra.
(szabovirag – www.viragszabo.hu)
Érdemes befelé hallgatózni, tanácsadóként foglalkoztatni a Szívünket. Mert bármennyire is követjük más emberek tanácsait, vagy elménk józan útmutatásait döntéshelyzeteinkben, ha a Szívünk másfelé vinne, és mi nem rá figyelünk – előbb-utóbb betegségekbe hajszoljuk magunkat. Az egyik legfontosabb teendőnk fejlődésünk útján: rányílni a bennünk fogalmazódó vágyakra, igényekre – és komolyan venni azokat. Ez az egészségünk kulcsa.
(szabovirag – www.viragszabo.hu)

Senki sem dönthet helyetted, milyen utat járj és hogyan.

Az ítélet, amely lépéseidet minősíti, csak azt mutatja, hogy maga a bíráló nem érzi magát otthonosan saját ösvényén. Ahelyett ugyanis, hogy arra összpontosítana és azt építené teljes szívével, elméjében fogalmaz rosszindulatú vádakat egy olyan emberi vándorlásról, amely teljesen egyedi, és amelyre neki rálátása soha nem is lehet, mert nem az övé.

Minden ember egyedi mintázat szerint halad előre tudatosodása útján. Nincs két egyforma Sors, nincs két egyforma Terv. Ami az egyiket táplálja, az a másiknak talán kitérő, és ami valakinek gyógyulás, az nekünk lehet, hogy csak újabb belegabalyodás a szenvedéshálónkba.

Ítéletünk mindig bennünket tükröz – eltévedtünk saját életünkben, elbizonytalanodtunk választásaink helyességében.
Nem volna bölcsebb arra irányítani figyelmünket, hogy visszaállítsuk a kibillent harmóniát, ezzel közeledve önmegváltásunkhoz – a mások világában való illetéktelen tévelygés helyett?

(szabovirag – www.viragszabo.hu)

A fanatizmus? Olyan vakság, amely mindent kirekeszt, elutasít és bűnösnek nyilvánít, ami szűk látókörén kívül áll.
Aki így él, annak nem csak az a kihívása, hogy sötét fellegekkel táplál másokat (amelyek idővel törvényszerűen visszaszállnak rá) -, de miután örökké kifelé figyel, mások “hibáira”, “eltévelyedéseire” rögeszmésen vadászva, belső fejlődését elhanyagolva hosszútávú börtönlétre ítéli önmagát. Figyeld magad: ha bármi is merev elutasítást, felháborodást, ítéletet idéz elő benned – érdemes megráznod alvó szárnyaid, és kiröpülni ismét az ÉLETBE. Mert celládban gubbasztva saját haladásod ellen is dolgozol.

Az Önmagunkhoz való hűség ezzel szemben arra inspirál: saját Szívünk dobbanásaira összpontosítsunk, azokra reagálva cselekedjünk. Engedjük magunkat az áramlással és tapasztaljunk, táguljunk, szeressünk.

Az Úton jársz, akkor is, ha mások azt igyekeznek beléd szuggerálni: eltévedtél.
De ugyan honnan is tudhatnák, mi a Te irányod, milyen tapasztalásokat kell meghívnod az ébredésedhez – ha sokszor még Te magad sem vagy tudatos erre?
Egyéni az Utad – érted már? Senki más nem ismerheti jobban a járást rajta.

(szabovirag – www.viragszabo.hu)

Nem kerülhető el az áldozatszerepünk elengedésének útján: megtanulni segítséget kérni, miután igaz VÁGYUNKAT engedtük megfogalmazódni magunkban. Ám ezt követően érkezik még egy kihívás felénk. A segítséget akkor is fel kell tudnunk ismerni, ha más alakban jön felénk, mint amire számítottunk. Ha pedig így van (és általában így van), bölcs nem elvárásainkba merülten elutasítani azt, hanem meglátni a benne rejlő lehetőséget, és ÉLNI vele.
Az Univerzum mindig segítő válasszal érkezik felénk, de sokszor épp az ad számunkra kibúvót a talpra állással szemben, hogy nem akarunk tisztán látni, vagy épp a kapott ajándékkal szemben tiszteletet, alázatot tanúsítani.
Ez  jó ürügy arra, hogy a saját erőnk és a felelősség felvállalása helyett visszabújhassunk a hamuba, nem igaz? 
(szabovirag – www.viragszabo.hu)

Figyeld meg magad. Megrezdül benned egy kívánság. Rányílik a Szíved.
Már érkezik is a megvalósuláshoz szükséges segítség.
 
És Te? Elmenekülsz, az ellenkező irányba.
 
Boldog az, aki bátor tettekbe fordítani cselekvőerejét, és meglovagolni a Teremtés hullámait.
 
Az Égi Inspiráció Formába Öntése a legáldottabb Áramlás élményét hozza el nekünk. Ilyenkor tesszük azt ugyanis, amiért itt vagyunk, emberbőrben, földöntúli erőkkel megajándékozottan: méltó, ragyogtató Szolgálatra váltjuk szenvedésünket.
 
Ha egy régi mantra megszólal a fejedben, amikor a Lehetőség épp hív, nevess rá, és mondd ki hangosan:
de, igen, megérdemlem… Ideje a boldogságomnak.
(szabovirag – www,viragszabo.hu)
Fanatizmussal nem jutsz messzire. Ha elhiszed, hogy csak az általad vallott igazságnak van létjogosultsága a világban, és minden mást eltaszítasz magadtól: tömlöclétre ítéled magad. Lemaradsz az élet lehetőségeiről, a változás színeiről, a létezés muzsikájáról. És azoktól az emberi kapcsolatoktól is megfosztod magad, amelyek talán épp a boldogság újszerű villanásaival, vagy az ébredés ujjongó felismeréseivel ajándékoznának meg – ha nyitottá tennéd magad rájuk.
Az ember, aki az ÉLETET választja, egyre magasabbra repül – és így törvényszerűen, egyre tágasabban látja a Világot. Mint a sasmadár – bátran vág neki akár új utaknak, éberen figyelve, mely lehetőség az, ami éppen rá vár.
Ő a Létezés királya – Szabadsága hajtja.
Megismerése egyre magasabbra és magasabbra hívja – míg végül érinteni tudja a Napot… és Szívében eggyé olvad vele. És megérti – AZ is Ő.
 
Az ember, aki csak egy utat ismer és jár, folyamatos rettegésben él – mindattól óvja magát, ami a megszokott rutinjától eltérő: nehogy véletlenül, egy óvatlan pillanatban szem elől veszítse a számára kijelölt irányt.
A Szabad Választás és az ÉLETTÁNC hozta Egységélmény helyett elméje rögeszméire irányítja figyelmét: elutasítja mindazt, ami veszélyeztetheti elkötelezettségében.
 
De közben egyet elfelejt: belső fejlődése tapasztalatainak, felismeréseinek és Szívében való nyílásának függvénye…
 
EMLÉKEZZ: ÉLETRE vagyunk teremtve.
Fanatizmussal nem jutunk messzire.
(szabovirag – www.viragszabo.hu)
Az éberség – erő. Az egyik legkomolyabb.
Sok a csapda ugyanis, ami naiv pillanatainkat vadássza.
 
A materializmus – kétszínű, látványos ígéreteivel – kíméletlenül ráncigál bennünket. Szinte észrevétlenül szárad ki e hipnózis során lényünk, leválasztódva a tápláló-éltető Forrásról.
Ám épp ily csalóka lehet a spiritualizmus (vagy amit ma tévesen annak neveznek). Miközben képviselői közül sokan azt hangoztatják: gyere velem, hiszen ez az egyetlen helyes út, én majd megváltalak: képes a legsötétebb tömlöcben ágyat vetni nekünk.
Ahol a fanatizmus ver tanyát, ott a Szíverő nem találhat otthonra. Ez biztos jel arra, hogy épp áldozatnak szánnak bennünket – egy hamis istenség oltárán.
 
Ha valami nem Önmagadhoz, a Belső Szabadságodhoz, a Gyakorlati Szeretetedhez emel közelebb, helyette – álruhásan – jól hangzó ígéretekkel tereli el a figyelmedet a Lényegről: megint nem tesz mássá, csak partra vetett hallá… Túlélővé.
 
Nem lubickolnál inkább egyediségedben? Hiszen örömtáncra érkeztünk, nem pedig masírozni egy más által meghatározott, keskeny ösvényen.
 
Azt figyeld meg, hogy mitől tágulsz, mitől ragyogsz, mitől vagy egyre szeretet-teljesebb és őszintébb, igazabb Önmagad, illetve mások felé: mert AZ a TE Utad, az a Te irányod.
 
Ég és föld között ringatózva szemlélődni és ha a Szív azt súgja: aktuálisan fejest ugrani az ÉLMÉNYBE, amely arra emlékeztet: ki is vagy valójában és hová tartasz.
És az Emlékezés támogató Jelenléte által kigömbölyíteni a Létezést – A MAGAD MÓDJÁN.
Nem ez a cél?
(szabovirag)

 

“Abban a pillanatban, hogy eldöntjük, búcsút intünk a szenvedésnek, az Univerzum ránk nyitja ajtaját, és elhalmoz a számunkra legmegfelelőbb, a Saját Utunk járásához szükséges ajándékokkal. Ebből is tudhatjuk – az elhatározásunk valós” – nekem ezt is üzeni Hamupipőke története. (szabovirag)

Az életünk döntések sorozata.

Korpából, hivalkodó drágakőből vagy igazgyöngyből fűzünk nyakláncot magunknak – ez határozza meg az Utunkat.

Van, aki szolgálólány kíván lenni. Inkább választja a szenvedést, mintsem elinduljon elveszettnek hitt boldogsága nyomában. Ő az, aki fel sem vállalja a küzdelmet, inkább (nagy nyögések és sóhajok közepette) hátradől a hamuban (a korpában), és parázsló ujjakkal mutogat mostoháira: miattatok szenvedek…!

Aztán van, aki a gonosz mostohát játssza: látványos ékkövekkel igyekszik önmagát (bármi áron) észrevetetni, mert nem hiszi el – a virágba borult Szív komolyabb erőt hozhat, mint bármilyen hatalmi eszköz vagy ékszer. Az ő ujjai villámokkal fenyegetik a boldogságukat élni tudókat: vesznetek kell! Ő cselekvő: minden gondolata és tette fiktív ellenfeleinek kínzására irányul.

Ahol zárt a szív, ott hiába van nyitva a kalitka ajtaja: a szem csak a rácsokat észleli.
Ahol az önbizalom és önszeretet hiánya sötét fanatizmust eredményez – hiába jön a segítség, észrevétlen marad.

Mert látszólag könnyebb kifelé okolni másokat, mint szembenézni saját cselekvésképtelenségünkkel, mozdulatlanságunkkal – és meghozni a döntést: mától másképp élek.
A mai naptól ÉLEK. Mert megérdemlem a SZERETETET.

Ahogy ez a döntés megszületik bennünk, a Szívünk köré épített súlyos falak leomlanak, és végre eljutnak hozzánk a Létezés Ajándékai: az igazgyöngyök, amelyekből végtelen-szép láncot fűzünk önmagunknak (önszeretetünk jeléül), felvállalva a bennünk élő Királynőt. Szépségben, ragyogásban.

Bizony, az életünk döntések sorozata.
(szabovirag)

 

Ha számít, hogy mit gondol rólad vagy döntéseidről a világ, azt jelenti: bizonytalan vagy önmagadban.

Tétovaságod gyökere, hogy nem a Szívedből élsz; az elméd csikorgó válaszokkal zavar időről időre össze, míg végül külső tükörre lesz szükséged ahhoz, hogy egyáltalán legyen merszed a (kisbetűs) élethez.
Ahol hűvös szelek kuszálják össze szorongásaink pókhálóját, ott előbb-utóbb belegabalyodunk a külvilág elvárásaiba, és szinte törvényszerűen megjelenik a rosszakarat. Ellenséggé válik számunkra mindaz, aki bátor, lépni kész, aki nem adta még fel azt a törekvését, hogy megváltsa a világot.
Távolságot kell tartanunk tőle, mert ő az, aki szüntelenül emlékeztet bennünket arra, hogy miről maradunk le éppen: egy olyan Útról, amely lehet, hogy különbözik mindenki másétól, sőt, az is lehet, hogy sokak által érthetetlen, de talán éppen ezért: rendkívüli.
Ez A MI UTUNK – és nem járhatja helyettünk végig senki más.
 
Ahol a Szív bátor igent vagy épp nemet dobbanni – ott jóleső fészek-meleg van. Biztonságérzet. Önszeretet.
És ez a Forrás az egyetlen, ami felkészít bennünket az Életre. A Nagybetűsre.
(szabovirag)
www.viragszabo.hu

Ha Szívemből döntök, nem zavar meg kívülről érkező ítélet.

Elfogadom, hogy minden Út különböző, és ami más szemében esetleg tévedés vagy ballépés, az számomra az Igazságot, az Önmagamhoz való közelebb jutást jelentheti.

Ha elmémből döntök, a Szívem ellenére – persze, hogy megvisel a másik ember ítélete, mert felébreszti bennem a gyanakvást, hátha elhibáztam…

Ha a másik ember döntései, lépései felkavarnak, az nem róla – hanem rólam szól. Elsősorban arról, hogy menekülök: más életébe, a sajátom felvállalása helyett.

Ha rólad alkotok rosszindulatú vagy kétes értelmű meséket, melyek törvényszerűen és szinte teljességgel saját fantáziám és energiáim szőttesei (és közben persze fogalmam sincs a Te egyedi, megismételhetetlen Valóságodról) -, azt jelenti: eltévedtem… nem a lényegre figyelek. Megint csak menekülök. Önmagam elől.

Mindenki küzd.
Mindenki járja a Saját Útját.
És mindenki iránya más. Néha teljesen.
Van, hogy egy döntés, ami szerintem a pokolba visz – a másik embert épp a magasba repíti. Mert neki épp arra van dolga…
Neki pontosan azt az egészen mást kell megtapasztalnia aktuálisan ahhoz, hogy Önmagára ébredjen.
Ennyi az egész.

Egy bizonyos: a Szeretet Lámpása szüntelenül vezet Bennünket, ám Látója csak a tiszta Szív lehet.
Ami ítéletmentes, elfogadó és szabad minden földi megkülönböztetéstől.(szabovirag)

Imádkozom, hogy mindig LÁSSAM: minden egyes tett, amelyet hibaként könyveltem el én vagy más – a tanulási folyamat egy-egy leckéje volt, amelynek lényegi üzenetét felismerve közelebb juthatunk Egymáshoz, Önmagunkhoz. (Ajándék, bizony talán hanyagul csomagolva.)
 
Imádkozom, hogy mindig HALLJAM meg Önmagam és a velem Táncolók belső hangját, akkor is, ha épp halkan szól, vagy túl zajos körülöttünk a nagyvilág.
 
Imádkozom, hogy mindig ÍZLELNI tudjam a Létezés finomságát, és TAPINTANI tudjam az ÖRÖKKÉVALÓT a mindennapok időnként törvényszerű káoszában.
 
És az ILLAT, amely betölti a Mindenséget – mindig emlékeztessen arra, ki vagyok és hová tartok…
 
Imádkozom.
(szabovirag)

 

Fáradt, kimerült, erőtlen vagy, megkopottnak érzékeled belső fényedet? Tekints az életedre – mi az, amit megszokásból, félelemből magaddal cipelsz (kapcsolat, kapcsolódás, érzés), miközben már régen kioltódott belőle az élet, az áramlás tüze? Sokszor észre sem vesszük, hogy megkövült ragaszkodásunkkal láncolunk magunkhoz múltbeli ajándékokat, amelyek így erőtlenül sodródnak nyomunkban, mi pedig szinte észrevétlenül összeroskadunk a súly alatt. A szabadon engedés a legnagyobb szeretet. (www.viragszabo.hu)

Mindig a szíved dobbanásaira figyelj. Van, hogy az elméd fanatikussá válik egy kapcsolatra, egy szokásra, egy irányra – bármire, és így észrevétlenül függőhelyzetbe rögzít téged. Időről időre nézd meg, élő-e még a kapcsolódásod; van-e benne áramlás, öröm, szeretet. Ha nincs, csak üres rutin, a múltba dermedtséged előbb-utóbb megbetegít, kimerültté tesz, kioltja benned a létezés iránti szenvedélyt. Az egészséges döntés az itt és most-ban születik – figyelve az élet jelzéseire: ideje az elengedésnek, a változtatásnak, a belső transzformációnak. Az igazi Út a nyitottságé és az örök mozgásé. (www.viragszabo.hu)

“Ne higgy annak, aki megváltást ígér – egyedül Te szabadíthatod fel önmagad évszázados béklyóid alól. Az az ember, aki tehetetlenségedet és spirituális éretlenségedet hangsúlyozva vívja ki csodálatodat (és aktivizálja kisebbségi komplexusaidat), majd alakítja ki függésedet saját lénye felé, önbizalomhiányban szenved, híveket gyűjt (és vagyont), önigazolásként. Egyetlen út az igaz: ami a Szíved nyitásához, az ön-és világszeretethez inspirál Téged, egységből fakadó megértéssel, empátiával”. (www.viragszabo.hu)

“E kétarcú világban túl sok a félrevezetés, a rosszindulatú csábítás, amely látszólag boldogságot kínál, ám elveszni benne túlságosan könnyű: és máris pokoljárás a szép ígéret követésének eredménye.  Egyetlen iránytű van, amely Önmagad felé vezet. A SZÍVED.  Ahol dalra fakad – ott a helyed”. (www.viragszabo.hu)

“Túl kell látnod a szerepeken, ha tartós boldogságra, valódi szeretetre vezetnéd önmagad” (szabovirag)

“A múltban való időzés gyengíti erődet,  belesüppeszt korábbi megéléseid iszapjába. Bűntudatra vagy álmodozásra késztet. És ez nem a Harcos Útja, csak a szenvedő emberé”. (szabovirag)

„Ragyogni a megélt mindennapokban: ez a leghitelesebb tanítás. Példát csak azzal mutathatunk, ahogyan mi magunk járjuk az utat, amelyet a lélek síkján, születésünk előtt, fejlődésünk érdekében felvállaltunk” (szabovirag – 2012)
Mondhatsz bármit. Oszthatod a tanácsokat. Ha az életed nem példázza a Tanulni, Változni Kész, Fejlődő Ember Útját, aki kész átvilágítani saját sötétségeit, és hibáiból tanulva időről időre túlnőni önmagán – tanításod legfeljebb elmejáték, nem valós tapasztalat és főként nem transzformációhoz segítő, gyógyító példa. Nem tökéletesnek kell lenni – nagy a baj, ha valaki annak játssza saját lényét -, csak elkötelezettnek, a Fény Útján. Hitelesnek. Őszintének. Igaznak. Szívben, Belső Erőben növekvőnek. És akkor az emberek figyelni kezdenek, érdeklődővé válnak az Útra, amit jársz. Ez az inspiráció. Ez a Tanító Ösvénye. (szabovirag)
A kép: Paul Jones Art. 

“Okozhatsz akarattal fájdalmat másnak – de a szenvedés bumerángként tér vissza hozzád. Kívánhatod embertársadnak a rosszat – de az ártó üzenet energiáját végül Neked kell befogadnod.
Te csak szeress, és imádkozz azért, hogy minden létező megtalálja az örömét, a boldogságát a világban. És ha a másik viselkedése dühöt, vagy fölény érzetét váltja ki belőled – tekints magadra, és húzd ki a szálkát a szívedből. A felismerés ugyanis Téged tükröz. A másik csak felvállalta fejlődésedért a tanító nem feltétlenül  hálás szerepét. Összefogásban dolgozunk mind, még ha nem is tudunk róla. Segítőnek, támogatónak érkeztünk egymás világába, még akkor is, ha a fizikai látszat és az egó időnként félrevezet ennek felismerésében”. (szabovirag – 2013)

“Az elengedést meg kell tanulni. Hagyni szabadon menni azt, aki menni akar.
Csak az markol, függ és kapaszkodik, aki önmagától fél, akinek nincs sejtése arról, hogy ki is valójában. Aki belső magányába zártan, kívülről várja a megváltást”. (szabovirag)

“Ha nyitott (legalább) egy Szív – nincs esély függőhelyzet létrejöttére. Sajnálatból és segíteni-akarásból sem. Mert aki tiszta iránytűt követ, az tudja, hogy ezzel nemcsak saját szabadságát veszíti el, de a másikat is “bebörtönzi”.
(szabovirag)

“Emberi, hogy hibázunk: minden tévedés lehetőséget ad arra, hogy rálássunk egy “gyenge pontunkra”, amely fejlődést kíván. Nincs gyógyulás mindaddig, amíg nem fogadjuk el tüneteinket, és nem határozunk a szeretetteljes gyógymód alkalmazása mellett. Légy éber! A struccpolitika csak az illúziók erősödését támogatja: a változás első lépése felismerni, ami VAN”. (szabovirag)

Az sem baj, ha eleged van. A változás ritkán küzdelemmentes, szabad fájnia. Elengedni még a téves, romboló mintákat is nehéz, annyira hozzászoktunk jelenlétükhöz. Fontosabb, hogy őszinte légy, merd kiadni magadból, ami menni akar. Méregteleníts – és ne büntesd magad azért, mert a tisztulás mellékhatásai nem feltétlenül vonzóak és nem is törvényszerűen hasonulnak felépített énképedhez. (szabovirag – viragszabo.hu)

“Van, hogy már csak a lángokba borítás segít, mert túl sokáig hallgattál, mélyeket, némaságoddal befelé rombolva önmagad. A tisztítótűz félelmetesnek mutatja magát, de munkája hosszútávon gyógyító: kiégeti a túlzásokat, így harmonizálhatjuk újra önmagunkat, életünket megszabadítva a pusztító sallangoktól.” (szabovirag)

“Meg kell értened, ha a valódi fejlődés a célod:  a félelemből születik minden, ami később fájdalmat és szenvedést okoz.
És meg kell érezned azt is, ha a másik erejét gyöngíted, csak megvakult önmagadat vezeted a bukás felé.
Mert a Sors bumerángként juttatja vissza hozzád az általad küldött üzeneteket…” (szabovirag – 2013)

“A
z egó hangos, dicsekvő, vagy épp ál-szemérmes, ál-alázatos játszmákba csábít, miközben az energia – ha éber vagy és bölcs – leleplezi önmagát: ha képes vagy olvasni belőle, felismered, ki az, aki Szívéből szól, és ki, aki saját színpadán épp “szentet” alakít.
Megérzed, ha tiszta az elméd és nyitott a szíved, hogy kinek a megnyilvánulása őszinte, és ki az, aki csupán hatalmi játszmáit bonyolítja lelki érettség, finomság  átmeneti látszatát keltve.” (szabovirag – 2013)

“Ha nem állsz ki önmagadért, épp oly romboló munkát végzel – csak épp befelé -, mintha hangos indulataiddal szennyeznéd környezetedet. Az, hogy a külvilág felé vagy saját valóságod középpontjába küldözgeted mérgezett nyilaidat – jelentéktelen különbség, hiszen mindkét agresszív megnyilvánulás az Egységet sérti. Ne jó légy, hanem őszinte. Mert a jóság elmeproduktum, a megfelelési kényszer általi önerőszak eredménye. Az őszinteség azonban a Szívben fakad, és nincs más eszköze, csak a tisztaság”. (szabovirag – 2013)

“Van, hogy virradni kezd bennünk, és egyre növekvő vágyat – vagy kényszert – találunk magunkban arra, hogy leporoljuk meg-nem-éltségeinknek dobozát; kinyissuk azt, és szembenézzünk mindazzal, amitől az évek, évtizedek során menekültünk. Emlékekkel, amelyek akkor úgy tűnt, hogy nem rólunk szólnak, sőt, ellenünk léteznek – pedig valójában belső árnyaink hiteles tükröződései voltak. Vagy emberekkel, akik taszítottak bennünket, akiket vádolni jó volt balsorsunkért – és akikben most, ebből a különös ürességből kitekintve, felismerhetjük valódi mestereinket, akik mindig is segíteni igyekeztek utunkat.
Igazgyöngyök a múltból, amelyeket legszívesebben szétpergettünk volna utunk során, mert azt az arcunkat idézték, amely számunkra idegen vagy rémisztő volt.
De ma, ebben a fülsértő csendben, valahogy többet ér az igazság, mint mindaz, amit az ember felépített magának, önvédelemként. Ebben a szokatlan, kongó jelenlétben nincs több erő a menekülésre – eljött az idő meglátni az idáig rejtőzőt, eljött az idő elsírni könnyeinket azért, mert nem önmagunkat éltük. Győzelem. Kegyelem.
Az önismeret a lomtalanítással kezdődik. Mert bizonytalan alapokra építkezni lehetséges ugyan, de hosszútávon nem kifizetődő. TISZTÁN LÁTNI szükséges megtanulnunk ahhoz, hogy legyen bizalmunk ráfeküdni az élet tenger-szép hullámaira, és átadni magunkat a Létezés Végtelenjének…”
(szabovirag)

“Aki szeret, nem birtokol. Nem is vár el semmit.
Csodálja az élet körforgásában rejlő bölcsességet.
Szíve kitárul, ha tavasszal új rügyeket hoz az élet – de képes felfedezni az Isteni Tervet a búcsúzó falevelek lassú táncában is”. (szabovirag – 2013)