Mesekemence: Mesevarázs

A meseírás -olvasás szeretett elfoglaltságaim közé tartozik. Gyakorlom őket:
– hivatásomból adódóan
– saját magam folyamatos emberi-szakmai fejlesztése belső igényem,
– a magam örömére,
– és persze azért, mert kislányom számára – tudom -, így lesz a “hamuban sült pogácsa” különlegesen finom és tápláló.
A mese a legkomolyabb, legélvezetesebb lehetőségek egyike a boldog felnőtt életre való tudatos felkészítésben.

Ahogyan az idézet mondja:
“A gyermekeknek azért mond az ember mesét, hogy elaludjanak – a felnőtteknek pedig azért, hogy fölébredjenek”. (Jorge Bucay)

MESÉS HONLAPOM,
ahol gyermeknevelési cikkeket is találni, nagy számban, fontos témákban.

MESÉLEK HÁT…
– Mesélek felnőtteknek, akik a mesék segítségével kibogozhatják életük elakadásait, meggyógyíthatják, felébreszthetik önmagukat.
(Egyéni vagy kiscsoportos mesevarázs programok)
– Mesélek nőknek, édesanyáknak, férfiaknak, akik ezáltal az öngyógyítás  szelíd, simogató lehetőségébe kapnak beavatást – hogy aztán új tudásukat, felébresztett bölcsességüket saját családjukban, környezetükben is alkalmazhassák. (Fonó)
– Mondok mesét gyerekeknek és felnőtteknek azért, hogy megnyugodjanak, bátorságra és hitre leljenek. (Inspirációs programok)
– Játszom, táncolok, meditálok a mese lángjai körül – a még erősebb hatás érdekében. (Mesealapú drámaóra, Mesealapú meditáció, Mesével egybekötött szabad tánc)
– Mélyen élem, tapasztalom a meseírásban rejlő erőt – így saját módszer segítségével elkalauzolom a mesealkotás mágikus világába a hozzám forduló gyerekeket, felnőtteket. Óriási és nagyon élvezetes lehetőség ez az önismeretben való mélyülésre. (Kreatív írás, Meseakadémia)

Workshopok, táborok, konzultációk… megannyi televíziós és rádiós riport (tv2, RTL, Duna TV, Miskolci Rádió stb.) – a mese gyógyító lehetőségeiről.

Választhatsz az általam kínált programok közül, vagy akár ellátogathatsz hozzám egyéni konzultációra.
Szívesen teszek eleget kiscsoportok – például anyuka-klubok – meghívásainak, amelyek helyszíne akár egy nappali is lehet.  Örömmel megfordulok iskolákban, óvodákban, művelődési házakban (előadást tartani pedagógusoknak, érdeklődő szülőknek a mesélésben rejlő lehetőségekről).

“Ötévesen kezdtem meséket írni, a meseolvasás kamaszkoromig kísért. Tizenévesen inkább a felnőtt műfajok (novella-regényírás, újságírás) foglalkoztattak, és egyre inkább a kreatív tanítás. Először az újságírói technikák átadására alkalmas játékos, örömszerző módszereket dolgoztam ki gyerekeknek (felkérésre), tizenhét éves koromtól pedig egyre több felnőtt is megtalált – írni, színházat csinálni, önismeretükben fejlődni kívánnak. Amiben biztos vagyok: az alkotást sosem késő elkezdeni, minden életkorban támogató a kreativitásunkkal való együttműködés… A mesék egyébként újra már felnőttként találtak meg – az inspiráció hozta történetek jöttek először, majd a mesével való érzelmi támogatás mindenféle kreatív formája… Az egyik kisregényemből készült mesemusical, a Mandralínia (Barta Ildikó – Szabó Virág – Izsó Angelika szerzeménye) sokak életére van erőteljes, pozitív hatással… A mese csoda, a legélvezetesebb öngyógyító módszerek egyike. Én magam hálás vagyok ennek a műfajnak, és hálámat hogyan is fejezhetném ki érthetőbben, mint a mese népszerűsítése által…” Magyar nyelvű mesés elbeszéléseim itt olvashatók: Várakozás és Delfinfiú

További információ a mesével való kapcsolatomról: (interjú)

Virág ötéves kora óta ír meséket. Nevetve mondja – kamaszként ráébredt, hogy az ő élete valójában tündérmese – jó sok próbatétellel -; könnyen tetten érhetők benne a mesei elemek. Amikor erre ráeszmélt, az is megvilágosodott számára, hogy a mesei törvények bizony mindenki égi-földi útjára érvényesek – így aztán, mesével inspirálni, változtatni, megérte(t)ni, tanítani lehet. Húszéves kora óta használja a történeteket az emberek segítésére, természetesen itt sem nélkülözve a játékosságot és a pillanat hozta kreativitást. Számtalan nyilatkozata hangzott el a médiában az elmúlt években; saját, musicalt is inspirált meséje a Mandralínia címet viseli. Rendszeresen foglalkozik gyerekekkel, kamaszokkal és felnőttekkel – bemutatva számukra a mesebeli varázseszközök létjogosultságát saját életünkben.

“A mesék többsége valóban felkínálja szimbolikájával, kódjaival, üzeneteivel a gyógyulás lehetőségét – ám ez csak akkor tud beteljesedni, ha híd születik a gyermek / az ember és a történet között. Ahhoz tehát, hogy a mese igazán hatni tudjon, szükséges a meghitt tér megteremtése, amelyben készek vagyunk védelmi falainkat lebontva teljesen átadni magunkat az élménynek”. (szabovirag)

INTERJÚ SZABÓ VIRÁGGAL – 2017. december

Meséljünk!

“Az ősi, bölcsességet befelé kereső kultúrákban a mese az öngyógyítás egyik kulcsának számított. Ha lehangolttá, kedvetlenné, célja vesztetté vált valaki a közösség tagjai közül, a sámán első kérdése ez volt: mikor kaptál utoljára mesét?
A későbbi Fonó hagyománya is erről szólt: megfogalmazni a megfogalmazhatatlant, és ezáltal felszabadulni, másként értelmezni, újjászülni magunkat. És persze közben hangosan, visongva nevetni, vagy elsírni a felszínre kívánkozó könnycseppeket”. (szabovirag)

Szabó Virág író szintén a fenti kérdéssel fordul az őt megkeresőkhöz, mert több mint tizenöt év tapasztalata azt mondatja vele, a mese és a mesélés valóban rendkívüli erőt képvisel. Ráadásul ez a bensőséges munka csak pozitív mellékhatásokkal jár.

– Sok mesét kaptam a szülői-nagyszülői házban. Ötévesen már természetes volt számomra az olvasás, az írás iránti szenvedély, a kreatív erőim bontogatása. Aktív, alkotó gyerek voltam – mellette álmodozó, fékezhetetlenül idealista -, aki nyaranta színházi előadásokat rendezett, magazinokat írt-szerkesztett, meséket, kisregényeket vetett papírra – így Virág. – Gyakorlatilag (kisebb kitérőkkel) ma is azzal foglalkozom, amivel gyerekként: alkotom, továbbadom azt, amit a szívem súg.

Mindaz, amivel örömmel foglalkoztam az elmúlt évtizedek során, egyre inkább egységben forr össze. Ebből alakult ki és fejlődik folyamatosan a módszer, amivel dolgozom.
Amikor (egy ember vagy) egy csoport leül velem szemben, összekapcsolódom a jelenlévőkkel, megérzem, mire van valójában szükségük. A kapcsolat megszületésének pillanatában már érkezik is az inspiráció: mivel és milyen formában dolgozzunk együtt ahhoz, hogy a szükséges folyamat megtörténhessen.
Sokan tudjuk, milyen felszabadító naplóbejegyzést írni, kiadni magunkból mindazt, ami – ha ezt nem tesszük -, betegítő feszültségként kövesedik meg bennünk. Ha mindezt szimbólumok és játékos gyakorlatok mentén gyakoroljuk, támogató körben, a hatás igencsak rendkívüli.
A programokra olyanok is érkeznek, akik alkotás terén analfabétának gondolják magukat, ám a körbe lépve és tollat ragadva, varázsmeséket hoznak világra – rálátva ezáltal mindjárt problémáik feloldási módjára is.
Vagy például egymás élettörténetét vetik – sajátos módszerrel – papírra, anélkül, hogy valaha szót váltottak volna történetük hősével (aki azon a napon épp mellettük ül). A mese meglepő módon hiteles! Sőt, kiegészül éles-szemű “kiutakkal”…
A tudatalatti elme életre simogatása – ami ezen találkozások alkalmával történik -, valóban fantasztikus és mélységesen (ön)gyógyító. Ráadásként nem függővé, hanem önállóvá tesz – később is alkalmazható módszer ismerőjévé avat.

Nemcsak az írás, az önfeledt közös játék, a tánc, a csöndben levés, de maga a mesével való munka is sejtszinten oldja a feszültséget és hozza a megoldásokat életünk blokkjaira. A fizikai gyógyulások törvényszerű velejárói ezeknek a mentális, érzelmi egyensúlyba lépéseknek. Nem is szólva arról, hogy a mese, illetve az azzal való munka gyökeresen alakítja át világlátásunkat, személyiségünket, LÁTNI és élni tanít. Megváltoztatja a Kapcsolatunkat Önmagunkkal, Másokkal, a Világgal – felszínre segíti belső bölcsességünket.
Szoktam mondani, nem én gyógyítok – én csak szabaddá teszem az átjárót a Gyógyulni Vágyó és Története között, játékos gyakorlatok közbeiktatásával. Ő ugyanis csak így válhat saját Élete Hősévé, ha ő vívja meg csatáit, ő ébred rá fontos igazságokra, ő lépi meg a meglépni valóit. Én Bábaként segédkezem a születésénél. Semmit nem sürgetek, semmit nem erőltetek – csak a megfelelő Teret teremtem meg a közös játékélményhez.

Sokat dolgoztam (dolgozom) gyerekekkel, különböző korosztályokkal – jó hallani egy-egy együttlét után, ahogy a résztvevők hangosan kiabálnak: “én olyan boldog vagyok!” és összekapaszkodnak azokkal, akikkel addig szóba sem álltak. Gátlásos gyerekek önbizalomra találnak, meglelik saját hangjukat.
A felnőttekkel megint más a munka – ott erőteljes, világokat felforgató önismereti barangolásaink vannak, alászállunk a kút-mélybe, ránézünk sose sejtett arcvonásainkra. Természetesen én is teszem ezt, velük együtt, mert a transzformáció nem következhet be anélkül, hogy át ne égetném magam minden egyes történeten, mesén. A hitelesség számomra alapvető.

Hogyne mesélnék a kétéves kislányomnak? Azóta, amióta bizonyossá vált, hogy a pocakomba költözött, minden nap mesélek neki – és esténként a papája is. Mi, itthon szüntelenül mesélünk egymásnak.
A kicsi lány mesefüggő, ez kétségtelen, és most már ő is ontja a saját történeteit, plüssállatai szájába adva azokat. Vagy a szoba közepére áll, és teljes átéléssel, erős gesztusokkal árasztja ránk lelkében születő sztorijait.
Látom, ahogy nyílik számára a világ, ahogy összeköti a megélt élményeit az olvasottakkal. Sőt, olyan is van, hogy leültet és a tőlem korábban hallott mesét adja vissza nekem, a maga kevert tündenyelvén. Táncba kezdenek ilyenkor a számunkra érthető és nem érthető szavak – és egy aprócska tündér színes előadásában új értelmet nyernek, valahogy mélyebbet, ősibbet, tisztábbat.

Érdemes mesélni magunknak, egymásnak – örökkön örökké , – mert így felfedezhetők a világ rejtett, fizikai látással láthatatlan, utunkat segítő csodái…